Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Cserhát József: Látogatóm, A havazás zenéje, Alszik, Tanúnak hívlak (versek)

Esteledik . . . Téllel megrakott fa vár rád. Mintha óriási rokka kínálgatna megfonni valóval: újabb téllel. És még meg is szólal.

Azt mondja, hogy: mennyi hó, de mennyi! Tengert láttál kéken föllebegni, kéklő eget. S mind-mind — így — a télben hullt vissza, a fejedre, fehéren.

Visszahulltak. S újabb telek jönnek. Küszöbödre hóból házőrzőnek minden év egy fehér kutyát fektet: ez a kutya háttal a szeleknek

érzi meg, hogy olyan a tél, mintha most kezdődő odafönti munka forgácsa és fűrészpora szállna . . .

Tavasz lesz itt, meglásd, nemsokára!

ALSZIK ?

— Káldi Jánosnak —

Nem igaz, hogy — kék folttal a vállán — meztelenül alszik a mélységben a múzsa.

Nem igaz, hogy kontya kibomlott, nyaka a hínár kötelén lüktet, tenyerébe iszap telepszik, szája körül éjszaka úszkál.

Káprázatok gyönyörű tava, Balaton, nyugtalan ágy, jegesen izzó víz-paplan alatt nem igaz, hogy te rejted a testét; nem igaz, hogy inge után szimatolva a parton álmát kutyahű habok őrzik .. .

Nem igaz, hogy a téli szünetben nem dobban a szív.

Amikor újra meg újra hirtelen indulatos szél rázza a nádast, kikelet felé indul az emberiség, s december ormain át ö biztat: a múzsa.