Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Cserhát József: Látogatóm, A havazás zenéje, Alszik, Tanúnak hívlak (versek)

legalább ne állj a dérsömörös tizenkettedik lépcsőn.

A visszaképzelt fenyőfa alatt

dőljön a panasz. Úgy jó, ha kidől. Szemét az üres szemgödör

várja csak úgy,

mint én vártalak.

A HAVAZÁS ZENÉJE

Olyan a tél, mintha rossz könyv volna, s most tépnétek, laponként, apróra; olyan, fiúk, mintha szaggatnátok, s ezért ilyen fehér a sapkátok.

Be szép is, ha — lámpák gyöngysorán át — hó verekszi váltunkig a szárnyát: arcunkhoz és homlokunkhoz érve — szívig hat a havazás zenéje!

Mintha zengő körfűrészek vágnák a magasság jeges gerendáját, annyi a hó .. . Annyi itt a hó már, mintha fentről csillagok kotornák, mintha ott is kerekeken botló seprű-hengert tolna a hókotró.

És még ők is — a fekete varjak — a gondok is fehéret kavarnak.

— Hátunkon is, fekete öregség, jól hajított hógolyó esik szét.

Százezerszer millió szilánkja gyermekmosolyt varázsol a szánkra: azt a régit, mikor a parázs-hó ing alá bújt — és a kacagástól robbantunk, mint fent a havasbársony partok közt a patak a sziklákon.

Ilyen a tél. Igazi varázsló.

Ezer sirály zuhog ostorából, hogyha cserdít; aztán új fonatba rándul megint, s le-lecsap a habra.

Szívedre csap, verset dudorászó költő! Te is hóembernek látszol: olyannak, ki gomb-szemét meresztve vár rád, mikor közeleg az este.

13