Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
S ez az óriási alkalom mintha mégsem lelné meg fölmérőit, kihasználóit. Nemrég hívtam fel a figyelmet, hogy az én távoli, hiányos megfigyelésem szerint, melyet nem mindenki oszt, közönségünk, ez a csodálatos közönség meg- ingóban van. Szerintem ezt az olvasótábort — épp a magyar irodSlom aspirációira — az teszi romlékonyabbá, hogy őket nem egy nagy magyar élmény szakította ki a közönyösek vagy éppen csak olvasgatok táborából, mint a Nyugat folyóirat vagy a mi nemzedékünk olvasóit, akik épp ezért igen soká hívek maradtak első megmozdítóikhoz. Ezeket az iskoláztatás, az olcsó könyv, más szórakozások hiánya nevelte könyvgyűjtésre, s ha az igényes olvasók száma még mindig igen magas is köztük, szenvedélyüknek a materiális civilizáció betörésével, autóban, utazásban, s egyebekben egyre több versenytársa támad, a megmaradt is egyre kevésbé tapad, legföljebb időszerűtlen fokon, a magyar irodalomhoz; az ellenálló közvélemény terelhetővé válik, a színházból a magyar dráma kiszorul, a magyar könyvpiac, amennyiben nem a félponyva, a nyugati irodalom balkáni lerakodó helyévé válik. Vagyis épp az a várakozás van apadóban, amely ezt a nemzedéket olyan magasra dobhatta volna. Ugyanakkor a nemzedék kibontakozási sebessége is, bár tehetségekben nem szegényebb, jóval vontatottabb, mint a Nyugat vagy a mi nemzedékünké volt a harmincas években. Nemcsak a ló lankad, a lovas sem tudja az alkalmat igazán megülni. Ha írók közt mindez szóba kerül, szinte egyöntetű a panasz: a kicsinyes ellenőrzés az, ami a kibontakozást lehetetlenné teszi. De bár látatlanban is osztom a fiatalabb írók panaszait, mégis föl kell vetni: vajon csak az ellenőrzés kicsinyességében van-e a hiba? A Puskin tanulmány ebből a szempontból is tanulságos utazás volt. Ha van író, akit a korai féktelen szabadság után egyre szorosabban-szorosabban fog körül a körülmények marka: ő az. De ahogy szorult a csapda, úgy fűzött ő újabb és újabb tartományokat a jelen és jövő orosz irodalom territóriumához; a megszorításokat új és új műfajok, verses regény, dráma, széppróza, történetírás, esszé orosszá hódításával torolva meg. Miért? Mert csodálatos lehetőségszimata volt (a legnagyobb világirodalomban): idegeiben hordta az alkalmat, s egyedül, nemzedék nélkül (a nemzedékek utána jöttek) szolgálta őket, mindent föladva, még a világnézetet is. A mi íróink s a magyar irodalom igazi baja nem az-e, hogy az alkalmat nem látják, nem is veszik észre? Ha valaki, én méltányolom e nemzedék viszontagságait. Tíz éven át forgatott regénytervemben — az Aranykorban — ezt akartam megírni. A remény, lelkesedés, amellyel az új időkbe léptek, az alkalmazkodás a Rákosi-kor nehezebb légköréhez, a meghökkenés, a csalódás, a dacos bezárkózás, melyet az ugratás is sarkallt (mintha az lenne a legkülönb magyar, aki a legmélyebben hallgat); aztán a felhúzott vasfüggöny, a Nagyvilág kiadványokban ránk omló nyugati művek, a könnyű kiugrás után a nehéz írói feltételek: szinte mindenkibe ültettek valami görcsöt, nyomorodást. Aki a nyugati irodalom varázsa alá került, annak a vívmányait akarja kicsikarni, egészen más társadalmi és szellemi talajon. Aki az adott helyzet tanulmányozásában keres erőt, távlat nélkül teszi, a helyi képben elveszítve az emberi tanulságot. „A kívánatos szétesése” tehát, ahogy a harmincas években mondtuk sznobok és parasztok vitájáról. S a régi baj: a sok kiváló művésztehetség közt a gondolkozó hiánya vagy szóhoz- nem-jutása. * . 16
