Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Lázár Tibor: Tavaszhívó (vers)

De elszaladt-e vagy sem a nagy alkalom, összeszedi-e magát vagy sem a század harmadik nagy nemzedéke, állandósul az olvasódagály, vagy író s olvasó viszonya nálunk is hasonlóvá válik a nyugatihoz, még akkor is, ha Herder jóslata a nemzetet egészen elszívja alólunk: egy-két elszánt nagy tehetségnek egyedül, szédítő magasban egyre — a magyar irodalom betetőzésére — akkor is megvan a lehetősége.

Ady jóslatában a legsúlyosabb mondat: ,,S még a Templomot sem építettük meg”. Ellebzseltünk ezer évet, s most hogy a világ kohója munkába vesz, létünknek nem marad emlékeztető nyoma. Amifelé a vándorpoéta, Csokonai, az époszokat pótló Arany s minden jóslata ellenére Ady is tekintett, haszontalan törekvéssé lett; a szentély, melybe az utódot s idegent mint létünk summájába vezethetjük be, szétesett, leomló fal marad. Ha nő, támad köztünk egy ember, aki ezt a szégyent még mint magyar érzi, s a lehetőségeket mint világpolgár nézi, akkor ez a sok, nehéz feltételek közt lefolyt, erre szegzett élet még megkaphatja tőle utólagos értelmét, megváltását.

Míg Puskin könyvem írtam, az Irodalomalapító ábrázolt típusa és ellenpólusaként újra s újra a Betetőzőt rajzolta elém. A kettő közt a sok példából ismert s még ismeretlen közt van valami rokon. Ahogy az Irodalomalapító írói választásában, részben tudatosan, részben önkéntelen az ezen a helyen, ebből a nyelvből kihozható felé fesziti magát; a Betetőző a meglevő vonalat, a megvalósult s folytatásvárókat fogja össze azzal, amit ő tesz hozzá, ő hoz ki belőlük, míg az (függetlenül attól, ki mit fog még hozzáfűzni) a régiekkel mint egy zárt emlékű, egy nemzet értelmét kimondó épület nézhet az utasra.

S ki tudja, egyetlen ilyen mű, mely a halálra készül, nem fordíthatja-e meg a halálos jóslatot is? Egy ép népet összefűz természetes kohéziója. De mi fűzhet, foghat újra össze egy szétszóródót, ha nem a Templom, az ő temploma, amely mégis csak megépült.

Lázár Tibor; TAVASZHÍVÓ

Napsugaras tavasz, lányos melled feszítsd fölénk, és ölelj magadhoz mindannyiunkat! Fütyülj madár, s vonj koránk madárfütty-glóriát, s ne félj, nem untat senkit e rég hallott bűvös szimfónia. Táncoljatok apró fény-füzérek, s lopjatok pírt a télből gyógyult tájra, hogy áldott anyaként léphessen majd az élettől terhes ezerszínű nyárba . . .