Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)

szolja az írót, ahelyett hogy sértett gőgbe torkollná, nagy demokratikus vállalkozásra biztatja: neveld a képzeletem, csiszold az ízlésem, nyisd fel az eszem. Egy fiatalon klasszikussá ért, de igazán nem könnyű költő járt a napokban nálam. Sajó menti községekben, Dunakeszin szavalták megdöbbentő módon az oratóriumát. A magyar író erre a közönségre van mint hangszerládába szerelve. Az irodalomban az van, ami különbözik. Ezt a különbözést keresi az egyéniségkibontás csigázásával, sokszor iszonyú heroizmus árán a nyugati költő is. De milyen kivételes és boldog állapot a különbözést nem szándékunkból, hanem ebből az alapvető író-olvasói viszonyból meríteni.

A magyar írónak még az is szerencséje, ami nemzetének szerencsétlenség. Az állat fajtájában él, annak a reflekszeit bonyolítja le egyéni életében is, de még az erős népi kötöttségű embert is védi, korlátozza fajtájának a törvénye. Az igazi individualizációhoz ezért van szükség bizonyos fokú „fajtából kinö- vés”-re. Nos, a világnak alig van népe, láthatárunkon belül biztosan nincs, amely fölött a népi kötöttségek ennyire meglazultak volna. Ez teszi olyan kallódóvá a külföldre került magyart s nemcsak a külföldre kerültet. Mert az a fajtából-kinövés, vagy kikopás, mely a kiválót az egyéniségkibontás útjára viheti, az átlag embert csak kallódóvá teszi. „Kiváló” és „átlag” közt nálunk azonban tömegek vannak, egyaránt hajlamosak az elszánt emelkedésre s öngyilkos kallódásra, s ez a réteg a legnagyszerűbb irodalmi közönség, hisz voltaképp azt várná az irodalomtól, hogy a létét eleresztő, „vér szerinti” nemzet helyett egy szellemi nemzetbe fogja össze, segítse be. Az életnek magasabb fokon való újjáalapítását tehát, mely irodalmunknak nemcsak méltóságot, de világirodalmi pátoszt is adhatna.

S amilyen hatalmas, kitűnő volt az irodalmi rezonancia, olyan rendkívüliek a belső, szakmai lehetőségek. Az írás defloreálás, új, fel nem mért helyzetek, kimondójukat váró lelki, társadalmi jelenségek irodalomba vonása. Az orosz irodalom nagy kezdeti sebességét az adta meg, hogy mihelyt egyszer a maga lábára állt, nem is egy új nemzetet, de új világrészt, az Európán túli emberiséget kapta zsákmányául, s a felfedezést a francia kétnyelvűség, a legfrissebb európai eszközök iskolája tette magasrendűvé. A mi negyvenéveseink az előző két nemzedéktől lírában, prózában nemcsak elsőrendű eszközöket, de világirodalmi szempontokat is örököltek; a magyar szellem szinte a számukra nőtte ki alkati hibáját: a gondolkozói restséget. A túlélő öregeket ugyanakkor mély történelmi cezúra tette képtelenné, hogy az 1945 után létrejött helyzetet irodalommá éljék. Író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi. A szocialista Magyar- ország társadalomképe, a benne élő emberek gondolkozása, ez a példátlan írói préri így a fiatalabb nemzedék vadászterületévé vált. S ez az, amire a hazai s külföldi olvasó kíváncsi. Időszerű témákról persze számtalan regényt, drámát írtak, de ezek programozott írások voltak. Ami (összesen két-három esetben) váratlan sikert ért el: a ráismer és volt; ez csakugyan rólunk szól. Az olvasó falta a klasszikusokat, hálás volt az életről lényegest elmondó idősebb íróknak, de amitől lázba jött, az új helyzet kimondása (még ha részleges s nem is a legmagasabb szinten való kimondása) volt. S ez lenne, ami a külföldet is meghódítaná, ha az nemcsak helyzetkép, de az emberiséghez ihtézett művészi tanítás is lenne. Ez a nemzedék ugyanis nemcsak kitűnő közönséget, páratlan írói zsákmányt kapott, de az első, amely tört úton, zenénk s részben már irodalmunk presztízsével fellebbezhet a világra.

15