Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - SZEMLE - Németh József: Kiss Dénes: Arcom a földön

utazás gondolatban. Nem véletlen tehát, hogy lírai útinaplót ír, s még a vasúti váróteremben is verset költ, azaz a kényszerű tétlenséget mozgássá változtatja át. Mmt első versének első soraiban mondja, valóban „fölkelt” a küszöbön, tuskón, törtlábú széken ülő emberek közül, s ha mozgásának sugara talán szűkebb volt is, mint vélnők, a bejárt föld minden talpalatáról a benyomások sokaságát szívta fel magába.

Ily gazdagságra helybenülő ember nemigen tehet szert; az ezerrétű impresszi- vitás Káldi lírájának egyik legvonzóbb, üde értéke, mint impulzus csak benyomás- szomjból eredhet, s mint lecsapódás a versben az öt érzék állandó, éber ajzottságáról tanúskodik. Nem keres egzotikumot, csak arrafelé járt, ahová bárki elvetődhet, azt látta, ami mindnyájunk szeme elé kerül, minden szava igazolható, és mégis más, mint a miénk. Keresetlen, erőltetés nélküli, mindig új, sohasem használt, átvehe- tetlen, csak az övé, ha utána mondanék, plágium lenne. Ügy tud nézni a dolgokra, mint aki először látja őket. Saját szótára van, váratlan frisseségű, meglepő kapcsolású, mind az öt érzékhez szóló jelzőkből, képekből, hasonlatokból: „A pókhálós mennyezet szelíd égalja; piros kiáltású háztetők; égbe gyalogló villanyvezetékek; ékszeres kórók és füvek; beszédetek cérnavékony, hófehér bánatú füstje; madárg/ors kéz; szélbe-kérdező ágak; napfény-zokogás; oly gyenge vagy, mint a tegnapi énekszó a távoli épületeknél, mint az utolsó, tűnődő vízcsepo a falevélen; [az orgonavirág] világít, mint nyúlánk álom; leány-szép március; szellőfriss üzenet.”

Összegezésül: Káldi kötete az utóbbi évek jelentős verseskönyvei közé sorakozik, mert „új nyelven” mond fontos dolgokat a világról.

(Magvető, 1966.)

Várkonyi Nándor

Kiss Dénes: Arcom a föld

Második kötetével jelentkezik Kiss Dénes. A nem feltűnő, de a folytatáshoz elegendő sikerű első gyűjteményére emlékező olvasó várakozással veszi kézbe az igényes kiállításban közreadott újabb 109 verset.

Szeretné, ha jót írhatna róla, hiszen a zalaivá lett kritikusnak különösen kedves minden e vidékről való költő. Maga Kiss Dénes is rokonszenves programot fogalmaz meg a fülszövegre nyomott önvallomásban. (Kár volt ezt a tartalmas, ars poéticának is beillő hitvallást a kereskedelmi hírverésektől egyébként is lejáratott, gyors veszésre ítélt borítólapra szorítani.) Ebben a mindenség titkainak kutatását tartja a legfontosabbnak, még a boldogság feltételének is: ........a bold

ogság nem más, mint a dolgok legfőbb megértése” — írja. Tiszteletre méltó a vallomás másik gondolata is: „ ... legfőbb tehetség az emberség”.

Sajnos, maga a kötet csalódást kelt.

Végigolvasva, nem érezzük a gondolatiköltői szépség felfedezésének azt az örömét, ami a versolvasás legfőbb értelme. Űjraolvasva is a sorok mellé többször kívánkozik oda a kétkedést, rosszallást megörökítő kérdő-, s csak ritkán az örömre utaló felkiáltójel, annak emlékeztetője, hogy azt a verset még egyszer el kellene majd olvasni.

Igaz, a költők már sokszor megtréfálták a kritikust. Hányszor kiderült, hogy az idő a gáncsoskodó ítélőt cáfolta és csúfolta meg. Valóban, nehéz dolog a modern költészet, az olvasók és bírálók is sokszor csak utánakullognak. Hiszen még mi — a negyedik évtizedünk elején járók — sem ezen a nyelven tanultuk az irodalmat. Ettől félve, hosszan kell ismerkednünk minden új költővel, kötettel, mert hátha csak azért tűnik érthetetlennek, mert a mi fülünk tompább, s a költő merészebben modern a megszokottnál.

149