Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - SZEMLE - Németh József: Kiss Dénes: Arcom a földön
Azt hiszem, itt nem erről van szó. Kiss Dénes nem minden áron újító költő, legalábbis nem formaújító. Rokonszenves mértékletességgel használja a mai költészet megszokott eszközeit, sőt talán megfontoltabban halad egyik-másik elődjénél, kortársánál is. Szereti a kötöttebb formákat, alkalmazza a szonettet is, hangsúlyos versei világos ütemezésűek, s csak néhány költeményét nehezíti az írásjelek feleslegesnek tűnő mellőzése. Üjra meg újra olvasva a verseket, próbálunk képet alkotni a szerzőről, egyéniségéről, érzésvilágáról. Megkíséreljük, hogy az ő mondatait a magunkénak is érezzük. Nehezen sikerül. A kötet nem rajzolja ki világosan a harmincadik éve körül járó művész emberi-költői arcát. Igaz, maga is panaszkodik a bizonytalanságról : Köröttem mindenki magabiztos, csak én élek bizonytalanul: félve látok napi dolgaimhoz ... (Még az is) Sokunkat aggaszt hasonlóan saját tétovasága, de az írónak mint művésznek, ha nem is a napi, de a költői dolgokban biztosnak és határozottnak kell lennie. Itt pedig a költő egyénisége elhomályosul. Több dologban is. Valami elvont, nehezen érthető, sokszor szinte idegesítő jóság mossa el az egyéniség körvonalait: Egyetlen fegyvert hordhatok: tiszta mosolyt az arcomon, ki megölt, is lássa: a halott makacsul visszamosolyog. (így egész) Máskor a költő feloldódni látszik vagy szándékozik a világmindenségben. Eltűnik a válaszfal az egyén szubjektivitása és a külső, reális világ, a természet között. Ez — a külsőnek a belsőben való állandó jelenléte és az egyéniségnek a világba való homályos kivetülése — lehet jelentős költői téma is, de csak akkor, ha a költő el tudja hitetni. Kiss Dénes művészi eszközeivel azonban nem tudja legyőzni kétkedésünket, nem tudja hitelesen az olvasóra származtatni saját ihletét. A világ otthona c. versének első részében még csak elhisszük, hogy Bennem mindennek helye van: napnak, holdnak, csillagoknak, de a befejező szakasz már mesterkéltnek, kimódoltnak, ezért száraznak tűnik: Bennem mindennek van helye. Már gyakran arra gondolok: a világot befogadja-e majd más, hogyha meghalok? A költő bosszantóan sokszor látja magát a világ központjában (jobbá lenni a világ énrajtam tanul — írja). Könnyű lenne azon élcelődnünk, hogy a poéta mi jogon kerül ennyire az Universum fókuszába. Célszerűbbnek tartjuk azonban azt nyomozni, hogy miért akadunk fenn a hasonló sorokon, mikor más költőktől annyi mindent természetesen elfogadunk. (József Attilától például azt is, hogy valódi világot hörpint habzó éggel a tetején.) Gondolom, nem azért, mert József Attilával már nem illik kötekedni, hanem azért, mert ő a költészetbe tudja átemelni mind a konkrét valóságot, mind az első pillanatra fantasztikusnak tűnő képet, de úgy, hogy mindvégig érezzük emberi, társadalmi valós indítékait is. Kiss Dénesnél pedig ezek a konkrétabb képek is túl elvont gondolatokra utalnak, s a szeretet szó gyakori használata ellenére is koron és társadalmon kívüli gondolatokat idéznek. E versek jó részét egy emberöltővel korábban is megírhatták volna, s gyengébb pillanataikban a jövő század költői is bizonnyal elkövetnek hasonlót. Verseinek erejét csökkenti az is, hogy művészi eszközeiben nem eléggé átgondolt. Mindennapi elválások című, szépen induló verse azért nem tud rabul ejteni, mert a segítségül hívott kép önállóvá válik, túlnő a gondolaton, hangulata is eltávolodik ahelyett, hogy fokozná a búcsúzás fájdalmát. Sok versét tesszük le elégedetlenül azért, mert a jól megütött hang, a kezdeti megkapó érzés búvópatak módjára eltűnik a sorok közt, esetleg az oda nem várt gondolatokban. Mindez nem volna nagy baj, hiszen manapság is sok rossz, gyenge verset olvashatunk, sok tonna papírt gyártunk a lapos poézisnek. 150
