Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
got. Mi azonban nem látjuk a nemzedéket, amely (olyasformán, mint Puskiné, Gogolé után Turgenyevé, Tolsztojé) a magyar irodalom paklijában levő lehetőségeket ki tudná licitálni. A magyar irodalom a múlt század vége, Mikszáth, Reviczky ék ideje óta hol lassan, hol rohamosan emelkedőben volt; nem jelentettünk hanyatlást mi sem, ma azonban, nem tudom, nincs-e a sok szép tehetség ellenére hanyatlóban? A BETETŐZŐ Az oknyomozó történelem s így az irodalomtörténetírás is sok tekintetben hamis elképzelést tart fenn nagy események bekövetkezéséről. Együtt voltak ezek és ezek a feltételek: az eseménynek be kellett következnie (s ez, minthogy bekövetkezett, nem is cáfolható). A történelem azonban nem szillogizmusokban, inkább alkalmakban hullámzik előre; a körülmények összejátszása alkalmakat teremt s azt kormányzat, nemzet, civilizáció vagy értékesíti, vagy elereszti, esetleg észre sem veszi. Attól félek, hogy mi, magyar írók s mindazok, akik az irodalom életét gyúrják—irányítják, az utolsó tíz évben á magyar iro- dalom betetőzésére, küldetéssé alakítására páratlan alkalmat szalasztottunk el, vagy hogy derűlátóbban s angolosabban fejezzük ki magunk: „vagyunk el- szalajtóban”. Mi volt vagy mi ez az alkalom? Elsősorban a közönség, a valóságos és potenciális olvasók száma, minősége A napokban kaptam meg Gaeton Picon gyűjteményét: az Űj francia irodalom panorámáját. Ö írta le egyik ismertetésében a mai francia író lelki állapotát, melynek Jean Paulhan a terreur, rémület nevet adta. Mi váltja ki ezt a rémületet? „Irodalom és közönség szétválása”, „bizonyos optikai csalódások, melyek az író s olvasó közt olyan játékot űznek, hogy az olvasó mesterkéltnek érzi, amit az író őszintének vél”, „az író rossz lelkiismerete, akit, miután istennek tartotta magát, az öngyilkosság s az elhallgatás vonz, nyelvét, művészete eszközeit olyan meg nem felelőnek, elfuseráltnak érzi . . .” „Innen a bizalmatlanság a műfajokkal, magával a szóval szemben.” „Ami még termékeny is lehetne, ha határa volna, de a rémület jellemvonása, hogy nem tud mértéket tartani.” „S mindezt komolyan kell venni, mert nem kevesebbre tört, mint minden irodalom megsemmisítése.” Ez a csomópontjaiban idézett jellemzés azért kavart fel, mert pontosan ezt a kórformát írtam le tizenkét éve a Líráról szóló tanulmányomban, mely az újvidéki Hídban most látott napvilágot. Író s közönség meghasonlása miatt az író a létfontosságú közönségi jelzéseket is egyre arisztokratikusabb formákba zárja, s az idegenkedés, melyet ezzel kivált, még vadabb „becsavarodásba”, ahogy Jean Paulham mondja: gyanakvásba kergeti a circulus vitiosus törvénye szerint. Hogy ez a szakadás milyen fokú, azt Párizsban láttam. Nagy költők kötetei ezerötszázas példányban, évek alatt fogynak el, szerzőjük állami sinecurából él; a jobbfajta közönség a klasszikusokat falja, Sorbonne-ra járó diáklányok alig egy-két kortárs író nevét ismerik. Már abban a tanulmányban figyelmeztettem a költőnőt, akihez intézve volt, hogy nálunk egyelőre nem ez író és közönség viszonya; fölösleges tehát ebbe az arisztokratizmusba, annak dacos, elutasító vívmányaiba belecsavarnunk magunk. Nálunk különféle körülmények összejátszása folytán (melyek közt legfontosabb az irodalom félszázados nevelő munkája, a szocialista iskoláztatás s a szellemi éhséget fenntartó friss érdeklődéssel társult kollektív szorongás) tömegnyi olvasóréteg nőtt fel, amely nem hogy lehúzná, fölfele un14
