Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Illyés Gyula: Dőlt vitorla
SZEMLE Illyés Gyula: Dőlt vitorla ..Árboc .1 vitorla, nézd. előre mikor repül leggyőztesebben? Amikor legmélyebbre dűl!" Közhelyeket Illyés életművének eddigi egészéről azért nem szabad már írni, mert ezzel nemcsak a vele foglalkozót, hanem elsősorban az alkotót sértjük. Helye az élő magyar irodalomban rég meghatározott akkor is, ha ritkán szólunk erről a kijelölt helyről. Illyés élő költészetünknek azért egyik legnagyobbja, mert úgy vágja a csapást önmaga számára mindig előre, hogy ugyanakkor az egész élő irodalmunknak is töri az utat európai mértékkel és értékkel. Hogy ez az európaiság milyen összetevőkből válik értékmérő fogalommá, hogy gyökereiben, szívócsápjaiban visszanyúlik mindazokhoz az értékekhez, amik Európát Európává s ugyanakkor Magyarországot Magyarországgá tették, hogy legőszintébb soraiban az örök emberi munka éltető ereje vibrál, az mozdít előre, hogy az egészben magyarság és emberség, természet és értelem, köznapi dolgok és nagy emberi tettek, születés és halál, szerelem és gyűlölet együttesen jelentkezik — utolsó műveit ismerve, természetes. A mostani új kötet — a Dőlt vitorla — majdnem másfélszáz verse megerősíti, igazolja a fent írtakat. Az Új versek után — amelyikben előrelendülések és megtorpanások látszat- paradoxona zavarta a vers szövetébe lehatolni nemtudót, de amelyik már egy nagy szintézis és végleges számvetés szerkezeti jegyeit mutatta — a Dőlt vitorla teljesíti be az ott fölvillantottakat. Érzelmi hatások és gondolati elmélyedések összegezését, a közéleti szenvedély tüzét a „lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után” érzéseivel. Hogy mennyire ismeri kötelességét — nem Illyését, hanem a költőét — és mennyire érzi értékeit, bizonyítja mostani kötetének bevezetése. Itt olvashatjuk: „A kötetet, amely nem lep meg. azaz nem ad újat abból, ami csak versben mondható el, kár kinyitni.’’ A Dőlt vitorla rögtön megnyugtat: versei közéletiek és mélységesen emberi gyötrelmeket, kínokat és örömöket sugallnak; a mának szólnak, de századok múlva is élőek: figyelmeztetések maradnak. Bennük az illyési költészet sajátosan kettős vonása bomlik ki: a hagyomány- őrzés és a korszerűség, az újrafogal- . mazás szétszakíthatatlan szintézise. Ö, a „rendületlen fölfedező” a szívós forradalmár ma is legfőbb feladatát fogalmazza meg Levél című versében: „Ügy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: az lesz a mű, mit néped lelke diktál. Toll csak, örök lap fölött, puszta toll — és döbbenj meg, ha elővonatol.” Ebben a kötetben minden a lényegre: az életre, a közösségre, a népre figyelmeztet. Lett légyen az egy természeti jelenség, ami másnak talán semmit sem árul el, egy felvillanó hangulat, lepergő falevél, fodrosodó hullám: költészetében végtelenné tágul, nem marad egyedi eset, emberiségtartalmúvá bővül. És így kap költészeti értelmet is. Ha kell példa, ám legyen. A szálló vadrécék csapata nem az ősz, az elmúlás sablonjaként jelenik meg nála; emberi közösségre vonatkozó törvényt villant föl, emberi feladatra figyelmeztet: „ne legyek csapatától végleg levált, fehér káoszba tévedt, esti, egyes vadréce-szó!” (Vadrécés ég alatt) 137
