Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: "...És fölmutattam a kezem..."

A föld fizetett, jól gazdálkodtam. Annyit dolgoztam az asszonnyal, olyan tömérdek sokat, hogy ma már azt hiszem, senki sem dolgozik annyit ebben az országban. Azt mondtam mindig: „Nem vagyok alábbvaló a dán gazdánál (ha időm volt, olvastam), én is megteszem azt, amit ő ...” A földem ezer ölenként sohasem adott kevesebbet tíz mázsa búzánál, s egy-egy esztendőben nyolc-tíz, vagy tizenöt mázsa disznóhúst adtam el. Gyönyörű tenyészbikákat, üszőket neveltem, de a bikáimat sohasem vették meg, pedig megcsodálták sokan. Nem kellett senkinek. Ma már tudom, hogy azért nem, mert a jó gazdák attól tartottak, hogy közibük emelkedem, pedig ők inkább nyomtak volna vissza, oda, ahonnét jöttem, a nyomorúságos cselédsorba. Aztán mégis az elöljárók közé kerültem . . .

Ili.

Még emlékszem annak a főhadnagynak az arcára. Vonalzó volt a kezében, azt lebegtette, és beszélt. A légy zümmögését is meg lehetett hallani, olyan csönd támadt a szavára, hallgattak a gazdák, az esküdtek, a sokszor volt bíró, s köztük én is, aki még ma sem tudom, hogy akkor miként csöppentem közéjük. Rendezni kellett a falu dolgát, ezt adta tudtunkra a szovjet főhadnagy, de én oda sem figyeltem a tolmácsra, mert csak az járt az eszemben, amin még ma is gondolkodom néha, hogy hát miért is kerültem én akkor az elöljárók közé.

Később is történtek furcsa dolgok a faluban, amikor versengtek a pártok. Mi parasztpártiak rendszeresen üléseztünk Bársony méltóságos úr kastélyában, aki a régi világban főrendiházi tag volt, a koalíció idejében pedig valamelyik párt elnöke. Sokszor mosolyogtam ezen, amikor a házába hívta a pártokat, és jó borral traktált mindenkit. Mert én jól emlékeztem még arra a délutánra, amikor ugyancsak vendégségbe mentem a méltóságos úrhoz. Egy szép svájci tehenet árult, s hogy ennek hírét vettem, már igyekeztem is a kastélyba, hogy nyélbeüssem a vásárt. A hátsó kapun át léptem az udvarra, ott látom ám az urat, egy alacsony asztal mellett, mely telestele volt rakva pénzzel, s ő arra könyökölt. Köszöntem illőn, és elmondtam, mi járatban vagyok. Az úr rám nézett, aztán így szólt:

„Magával én nem tárgyalok! Nem tud tisztességesen felöltözni, ha hozzám jön?!” Végignéztem magamon, bizony nem templomból érkeztem, hanem a határból. Másnap hivatott (mert senki sem kereste a tehenet) és én az ünneplő ruhámban kopogtattam rá. Hellyel kínált és pálinkát töltött. A nagy bőrfotel szélére ültem, de biztatott, hogy dőljek csak hátra, kényelmesen. A tehenet persze megvettem, de ahogy történt, az megragadt az eszemben.

De hát eleget beszéltem már a rossz világról, bár sok falumbéli ezt a mai életet tartja rossznak, s ha így mondja, bizony nem tudja mit beszél. Ha volt nagygazda mondja ezt, aki surbankó kora óta a maga ura volt, még megérteném, de amikor a hozzám hasonló, véres verítékkel kivakaródott, ezerszer böjtölt cselédből lett gazda mondja, bizony igen nehezemre esik meghallani. Olyankor nem sajnálnám a nyakába dobni a régi világ jármát vagy két esztendőre. Hát ilyen hamar elfelejtették?! Hát micsoda nép vagyunk mi?! Sokszor megkérdem a zúgolódókat: „Te hány disznót öltél az idén?” „Kettőt.” Régen évekig egyet sem. „Minek tanult a fiad?” „Mérnöknek.” Régen lehetett volna napszámos. Hiszen most cukorkát többet fogyaszt ez a falu, mint azelőtt cuk-