Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: "...És fölmutattam a kezem..."
rot.. . Mondom, sokszor mérgelődöm az oktalan beszédek miatt. A múltkor ez az asszony igen gazos répát kapált. (Ekézni kellett volna előbb.) Tömérdek munkát kívánt a föld, az asszony kínlódott vele, szó nélkül se hagyta, hát odaszólt neki egy falubéli: „Ti akartátok a tsz-t, hát most csak győzködjetek.” Sokszor meghallom én ezt, igen sokszor. Hogy én akartam a szövetkezetét, hogy siettem belépni, és nem tartottam ki a végsőkig. A Petőfi Tsz már 1952-ben működött, de őszintén mondom, mindenki tagja volt annak, csak parasztember nem. Én a kettes típusúba álltam, 1953-ban. Azt mondják, siettem, mert nem vártam meg az 1959-es esztendőt. Micsoda beszéd ez?! Néha elkeseredem, hogy hát nem tud élni ez a nép, az áldott lehetőségekkel, csak zúgolódni tud, csak a magáét mondja és nem akarja használni a jó eszit. Hiszen — nem mondom — talál azért az ember hibát, ha úgy igazán, becsületesen körülnéz a portán, de hát zúgolódással, méreggel nem jut előbbre a közös. Itt van például ez a sok fizetéses ember az irodában. Lesik az elsejét, mert akkor jön a fizetés, és senki sem kérdi meg tőlük esténként: „Hát te ma mit végeztél...?” Egyszer meg is kérdeztem az agronómusunkat... Akkor kérdeztem meg, amikor napszámra esett az eső és én éjszakákon át nem bírtam aludni, mert mindig csak a kenyér járt az eszemben. Mondom, megkérdeztem az agronómusunkat: „Gazdász úr, fáj-e a szíve, hogy pocsékban látja a termést, fáj-e ez magának?” Mosolygott, meg a vállát vonta, persze — gondoltam — elsején így is, meg úgy is megjön a fizetés. Aztán milyen intéző az olyan, aki máshol lakik, nem a gazdaság közelében... Sokat emésztem magam ilyenek miatt, de még dolgozom, amennyit bírok. Mondják néha: „Bolond vagy te Sándor, elég volt tenéked az életből, minek töröd magad.” Erre én azt válaszolom: „Jól érzem magam közietek, emberek között, meg hát szeretek dolgozni, hogy úgy mondjam . ..” Hiszen megélek én a saját valómból, nem a gyermekeiméből. (Bár sokat adtam nekik, és mindent, amit adtam, papírra vétettem velük, hogy észben tartsák, mivel tartoznak az unokáimnak.) Az egyik fiam, a Sándor, tanár, a másik, a Béla, állatorvos. Nem szántam én őket tanult embereknek, ilyesmi régen hogy fordult volna meg az én fejemben?! Gondoltam, az egyik itthon marad gazdának, a másik meg borbély lesz, vagy kovács. Ha a régi világban taníttattam volna őket, bizony kevés lett volna a tizenötezer öl földem. így van, ahogy mondom. És most, hogy végeztünk a dologgal, megkínálom magát egy kis szekszárdi borral, ha meg nem sértem. A fiam küldte, a doktor. Szapudi András 122
