Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: "...És fölmutattam a kezem..."

elmeséltem neki, hogy milyen nyomorúságban éltünk a lövészárokban, meg, hogy rongy emberek a magyar tisztek, mert ellopták és hazaküldték a katonák lisztjét, s helyette tököt vettek az olaszoktól menázsinak. Az úr nem szólt rá semmit, és én is csak később tudtam meg, hogy az ő fia tüzérfőhadnagy volt. Rosszul beszéltem. Csak az apámnak mondta legközelebb: „Sajnálom, Sándor, nem lesz gazdám a fiad, mert kommunista.” Az apám elővett engem, lepiszkolt a földig, de magam is megborzongtam a kommunista szóra.

Aztán gazdákhoz jártam szolgálni, meg ősztől tavaszig hónaposnak szegődtem Nyáras-pusztára, a hercegi birtokra. Ma is el-elmondom a volt gazdáknak, akik beleszülettek a földbe, hogy szolgáltam én urat, parasztot, herceget, s voltam a magam ura is, hát én csak tudom, mennyit ér ez a mostani élet (Bár mindig jól gazdálkodnánk vele!)

Mondom, ott Nyárason is szolgáltam, s volt egy nagy kályhánk a hodály közepén, de az szakadatlanul füstölt, úgy, hogy tárva hagytuk az ajtókat éjszakára. Reggelire három deci tejet kaptunk, ebédre egy merőkanál bablevest és ugyanavval a kanállal darástésztát, és este is három deci bablevest. Ezt csak azért említem, mert minden áldott nap ezt ettük, s tavaszra már alig nézhettünk az ételre. Egyszer Ausztriából hoztuk a fát, vagy ötven lovasszekérrel, s amint haladt a hosszú fogatsor, az első kocsis egyszer csak a magasba emelte az ostornyelet. Megálltunk. Látom ám, mindenki leugrik a szekérről és leemeli a kalapját. „A herceg úr” — szaladt a hír. Az én szívem egyszerre a torkomba szökkent és a homlokomat kiverte a hideg veríték. „Jaj, hát megláthatom a herceget, — aki talán még az atyaúristennél is hatalmasabb, hiszen annyi a földje, pusztája, nyája, hogy számolni se bírja. Talán a szemét sem emelheti rá egy ilyen kicsiny ember, mint amilyen én vagyok.” Mert igen szerettem volna sok földet akkor, rengeteg földet. Éreztem; anélkül semmi az ember, semmit sem ér, hiszen a gazdalányok csak a bálban táncoltak velem, de hétköznap úgy tettek, mintha sohasem ismertek volna.

Közeledett a herceg. Nyeregben ült, hét lovász kísérte és én igen csak az arcába néztem. Az úr — különösen ha nyeregben ül — csak akkor látszik igazán úrnak, ha derék. A herceg alacsony volt, deréknak sem látszott, és akkor rádöbbentem, hogy — ha finomabb ruhát visel is, mint más — de éppen olyan ember, mint én vagyok, vagy mint a másik hónapostársam, aki már-már a földig görnyedt a tisztelettől.

A szüleim már féltek, hogy öreglegény maradok, mert nehezen adtam a fejem a házasságra. Talán azért nem, mert a harmincas években már flancolm kezdtek a lányok, és féltem, hogy csak háborúságot hozok a családba az új asszonnyal. Az én szüleim igen takarékos emberek voltak. Tízszer is meghányták, vetették, hogy mire költsék a pénzt. Cselédnek meg már az istennek sem mentem volna, hiszen olyan jó volt akkor már otthon, a gyarapodó kis gazdaságban dolgozni! Így hát csak ellegénykedtem harminc éves koromig, s ezt az asszonyt, a feleségemet, tizenhat éves korában vettem el. Gazdagabbat is kaphattam volna, hiszen mondta is az apám, hogy a legkönnyebb szerzemény a házasságból való, de én csak olyan asszonyt akartam, aki egyenrangú velem az emberek előtt. A feleségem örökségével együtt tizenötezer öl földön kezdtem gazdálkodni. A szüleim figyelmeztettek: „Aztán ezt a keservesen szerzett kis birtokot nehogy elosszátok az ágyon.” Mert hát a feleségem akkor csak tizenhat éves volt. Erre én azt mondtam: „Ha az isten is úgy akarja, ahogy én, akkor csak két gyermekünk lesz.” Így is történt.

120