Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kristó Nagy István: Vidéki művészet - európai művészet
Vidéki művészet - európai művészet Hatvannégy tavaszán cikket írtam az Élet és Irodalomban arról, hogy a magyar vidék még mindig mennyire hátrányos helyzetben van a fővárossal szemben. A cikk, melynek a szerkesztők a Vidéken élni címet adták, meglepően nagy visszhangot keltett — nagyobbat, mint amilyet akár a cikk írója, akár a szerkesztőség várt. A hozzászólások, refleksziók tömege azt mutatta, hogy elevenre tapintottunk, s a vidéki kultúra kérdései nagyon is aktuálisak. Nem akarom Önöket most e vita fölelevenítésével untatni, annál kevésbé, mert hiszen vita voltaképpen nem is volt: szinte mindenki egyetértett abban, hogy vidéken élni, dolgozni, alkotni sokkal nehezebb, mint a fővárosban. De úgy hiszem, minden vidéki kulturális erőfeszítés rögtön ilyen irányba kell, hogy elindítsa asszociációinkat. Mert ha egy-egy vidéki folyóirat-szám, irodalmi est vagy tárlat anyagát szemügyre vesszük, okvetlenül elénk tolakszik a kérdés: micsoda heroikus erőfeszítések kellettek ahhoz, hogy egyáltalán létrejöjjön valami ott, ahol a kulturális teljesítmény mögött nem kétmillió ember a tömegháttér, s nem százezernyi értelmiségből rekrutálódik a közvetlen műélvező közönség . . . Nem az a baj, hogy a hivatalos támogatás kisebb, hiszen minden vidéki tanácsi szerv, testület minden lehető támogatást megad azoknak, akik a helyszínen próbálkoznak valami jobbal és szebbel, inkább arról van szó, hogy a centralizáció, természeténél fogva, még a központi irányítás minden jószándéka ellenére is, elsősorban azoknak kedvez, akik közel vannak a tűzhöz .. . A személyes kapcsolatok ebben éppúgy szerepet kapnak, mint a jobb informáltság. Ezen szinte nem is lehet segíteni. Az egyetlen megoldás: minél önállóbb és aktívabb vidéki műhelyek, alkotói és műélvezői körök kialakítása. S hogy ez lehetséges, arra éppen Szombathely szellemi élete a példa, ahol párt, tanács, társadalmi és művelődési szervek, múzeum, Képzőművész Szövetség, főiskola, újság, folyóirat, s nem utolsósorban az egész, javarészben már a népből jött új értelmiség mint közönség: olyan együttesben méltányolják és segítik a helyi írókat, művészeket, hogy ez sokkal bensőségesebb alkotói és műélvezői közösség kialakulását eredményezheti, mint amilyen egy metropolisban egyáltalán létrejöhet. Másutt is léteznek, vagy legalábbis kialakulóban vannak hasonló gócok: Pécsett, Vásárhelyen, Debrecenben, Esztergomban, és így tovább, de a közszellem talán sehol nem olyan biztató, mint ebben a kétezer esztendős városban. Nyilván nagy szerepe van ebben épp a hagyománynak, a mindenkori magas műveltségi szintnek, a fejlett nyugati országok kultúrájához való közelségnek, mely évszázadokon át munkált, hatott. A ma friss levegője nélkül azonban mindez halott hagyomány lehetne (mint ahogy erre is van példa, mondjuk Sopronban, melynek szellemi élete — sokak erőfeszítése ellenére is — szinte a tetszhalál állapotában van). A képzőművészeteknek a kulturális hagyományok, a mai friss alkotói lehetőségek s a szocialista tudatosság mellett sokat segít még a csodálatos szépségű, mélységesen humanizált vasi táj, gazdagon termő síkjaival, erdőktől zöldellő hegyeivel, dombjaival, párás levegőjével s szívós, munkás, a tájban élő s azt mindegyre alakító emberfajtájával. E kedvező háttér s meleg emberi közösség teszi lehetővé az alkotást * Elhangzott Szombathelyen, a Vas megyei Képzőművészek kiállításának megnyitóján, 1965. december 11-én. 113
