Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csányi László: Decentralizáció elvben és gyakorlatban
nagyüzem, kecsegtetőbb munkalehetőség néhány falut el fog népteleníteni. A kérdésnek ez a része merőben technikai: a lakásépítés, az élelmiszerellátás megszervezése, a közlekedés javítása automatikusan megoldja a problémák egy részét. A kulturális ellátottság azonban nem ilyen egyszerű. A rádió, televízió, vagy akár a Déryné Színház csak alkalmi megoldást jelent; a feleletet magának a vidéknek kell megadnia. Sajnos, mindig hajiunk arra, hogy nagy sémákban gondolkozzunk: a statisztikák csak arról beszélnek, hányán járnak operába, múzeumba, ismeretterjesztő előadásokra. Arról nincs kimutatás, hogy hány pesti ember kerüli el messze az Operát, nem volt még egyetlen múzeumban, nem tagja egyetlen könyvtárnak. Más szóval: az igények felmérése hiányzik, amit csak sürgetne, hogy társadalmunk kulturális igényeit tekintve távolról sem homogén, s az ismeretszerzési vágy túlságosan is szerteágazó. A két vagy több kultúra világvitájának korát éljük, de attól a jámbor falusi adóügyi előadótól legalábbis elvárják, hogy ma a Dirac-elméletről hallgasson TIT-előadást, holnap Shakes- peare-t nézzen a Dérynében, szóljon hozzá a mélyszántáshoz, de emlékezzék meg a Dante-évfordulóról is. Pedig ezt az egyébként derék embert esetleg csak a vasárnapi futballmeccs hisztériába csapó rádióközvetítése tudja lelkesíteni. Vidéki népművelők nem fogynak ki a panaszból, bár tegyük hozzá, őket tulajdonképpen csak a „siker” érdekli s a horror vacui új értelmezést kapott számukra: van-e iszonyatosabb, mint egy üres terem, vagy a részvétlenség miatt elhalasztott előadás — a statisztika irtózik az űrtől! Kellemetlen meglepetések mégis előfordulnak. Szekszárdon például néhány éve nem lehetett megtartani egy szabadtéri Hamlet-előadást, mert összesen tíz jegyet tudtak csak eladni! Könyvnapi ünnepségre, egy-egy ismert tudós felolvasására valamennyi társadalmi szervezet összefog (speciális ellentmondás: épp a szervezőket érdekli legkevésbé), s rögtön készen kínálkozik a séma: itt meg itt ilyen előadásra nem mennek az emberek . . . Az igazán lelkes népművelési emberek ilyenkor még attól sem riadnak vissza, hogy községük, városuk lakóit alkoholista félkegyelműeknek nevezzék. Az ilyen vélekedés nevetséges. Az igazság inkább ott van, hogy nem egy helyen „feladat” ugyan a kultúra, értekezletek, tanácsülések napirendi pontja, de nem életforma, éltető közeg. Mindenki neveket is tud mondani: egy-egy megyei vagy járási vezető rekedtre kiabálja magát az ötödrangú futballmeccsen, de még senki nem látta hangversenyen, könyvtárban. Persze legyünk óvatosak az ítélkezésben: nem is biztos, hogy csak bennük van a hiba. Ismét hangsúlyoznunk kell: a legtöbb helyen a kulturális igények számbavétele maradt els s talán — a kulturális forradalom eredményeiből fakadó türelmetlenséggel — időnként a mércét is magasra állítjuk. S ide tartozik, hogy maguk a népművelők is hivatalnok módjára gondolkoznak, ahogy hivatal is a népművelés, s nem kultúrában, hanem statisztikában kell gondolkozniok, a statisztikát pedig kénytelenek felfelé kerekíteni. Mentse őket, hogy a világ is egyre inkább az imponáló statisztikában gondolkozik: ennyi könyv fogyott, ennyien voltak operában, a TIT előadásait ennyien meg ennyien hallgatták. Csak épp azt nem tudjuk, hogy hányán nem vettek könyvet, hányán nem voltak operában vagy TIT-előadáson. A feladat szerteágazó s mindenképp nehéz meghúzni a határvonalat kultúra és kulturálatlanság között. Egy kétségtelen: a statisztika egyeduralma helyett a minőségre kellene a nagyobb hangsúlyt tenni, annak tudomásulvételével, hogy a reneszánsz univerzális ember-eszményének megvalósítására, épp az 111
