Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csányi László: Decentralizáció elvben és gyakorlatban
Decentralizáció elvben és gyakorlatban Amikor Széchenyi 1841-ben, a Kelet népében azt sürgette, hogy Buda és Pest ,,a magyarnak természetes gyülpontjává” váljék, mert „Európának leg- kellemesb városaihoz lenne a legszigorúbb igazság szerint sorozható”, a főváros, mint szellemi és gazdasági centrum valójában már kialakult, a teljes centralizáció megkezdődött. Szemere folyóirata, az Élet és literatura 1826-os évfolyamában már ezt írja: „Szerencsés író, aki a Fő Városban magának ha csak egy félig vizes, két harmadnyira setét kamrácskát árendálhat! Ö előtte nyitva állnak a tiszteletnek és halhatatlanságnak kapuji!” Az idézet több szempontból is árulkodó, s a centralizáció gyors folyamatát mutatja, hogy Garay 1846- ban a Kisfaludy Társaságban már a pesti irodalomról értekezik, a pesti íróról pedig azt mondja, hogy őt a közvélemény „mintegy fokra emelé a vidéki író fölé . .. mert pesti”. De ahogy Pest fővárossá, s ezzel a szellemi élet központjává vált, rögtön fel is merült a decentralizáció szükségessége, a megoldás azonban egyre késett, az eredmény pedig annyira nem volt kielégítő, hogy joggal érezzük, ma is akad tennivaló. Tudjuk, az ország szerencsétlen társadalmi-gazdasági helyzete tette parancsoló szükségességgé a múlt század első felében az indokolatlan főváros-központosítást, bár Széchenyi félreértett lelkesedésének is nagy szerepe volt benne. Így alakult ki a sokat emlegetett „vízfej”, (még Romain Rolland is ezt a szót használja naplójában Pestről!), mégis korrigálnunk kell Garayt: pesti irodalom, a szónak esztétikai értelmében soha nem alakult ki. Az, amit a század- forduló körüli esztendők produkáltak, s ami elsősorban Molnár, Heltai, Szép s még néhány névhez fűződik, jobbára periférikus, s inkább a Lipótváros újdonsült pénzmágnásainak, ipar bár óinak szívét melengette. A főváros kohéziós ereje ugyan magához vonzotta a tehetségeket, de a vidéki szervezetlenség ellenében, melynek kiáltó példája Juhász Gyula és Oláh Gábor, csak technikai előnyöket jelentett (s jelent végtére ma is), esztétikai, szemléleti következmények nélkül. Erdélyi, Szabó Pál, Illyés (a neveket persze folytathatnók) pesti illetőséggel is az maradt, aki volt, az ellenpéldának jó Sértő Kálmán pedig a nagyváros „züllöttsége” helyett saját jellemgyengeségét bizonyította, aki fröcs- csökért szép tehetségét elprédálta, de nyilván baranyai falujában sem várt volna rá érdemesebb sors. A földrajzi osztályozás mindenképp veszélyeket rejt magában, s Illyés figyelmeztetése ma is érvényes: nem az az igazolás, hogy honnan jössz, hanem hova mész. Ám akárhogy forgassuk is a kérdést — érveink bizonyítják — bármennyire is történelmi szükségszerűség alakította ki, a főváros-központosítás ma is ellentmondásokat rejt magában, s ha több is a panasz, mint amennyire ok lenne, olyan tényekkel állunk szemben, amelyeket kár lenne figyelmen kívül hagyni. Mert bár a fővárosba költözést jogi rendelkezések is nehezítik, tény, hogy évente több tízezerrel szaporodik Budapest, egy lakás az álmok birodalmába tartozik, a pesti kispolgár pedig változatlanul a poklok mélységes fenekének tekinti a „kultúrálatlan” vidéket. A városba özönlés világjelenség, amelynek objektív oka az iparosítás Semmi kétség, néhány évtized múltán az ország térképe is módosul: gépesítés, 110
