Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben

Visszafelé folyt a folyó. Deszkákat, bútordarabokat, dögöket vitt fölfelé, mintha megfordult volna a világ. A telepen buzgárok törtek fel, az átázott töltés hullámzott, mintha hajópadlón lépkedett volna az ember Volt akkor egy albérlőm, úgy eltűnt, hogy még köszönni is elfelejtett.

A lábával mutatja:

— Beültem itt a motorcsónakba, és a falu szélén kötöttem ki. Áthajóztam a réteket, meg a földeket. Hullámverésben állt a falu. Körös-körül fogva volt: a víz foglya.

— Mióta csinálja ezt?

—• Jövőre lesz negyven éve.

— Nem unalmas?

— Szeretem a vizet. Nézze, jár ide ki egy éjjeliőr a faluból. Az az ember semennyi pénzért nem ülne bele a ladikba. Ő is itt született, a folyó mellett. Inkább elkerül a pusztának, úgy jön be a telepre, három kilométeres kerülővel, de a csónakba nem ül bele. Se egyedül, se mással.

Traktor ereszkedik a szemközti rétre.

— Fogasolni akar — mutat a gépre. — A népnek most bizodalma van a munkához. Bejárok a faluba, hallom mit beszélnek az emberek.

— Ez a föld mindig hálásan fizetett a munkáért.

Emberek kapaszkodnak a töltésre. Kucsmájuk a homlokukra tolva, bekecsük kigombolva.

— Ök is falubeliek — mondja. — A Vízügy emberei. Mindenütt lehet velük találkozni. Jó munkások, de nyughatatlan emberek. Ezeknek nem lehet azt mondani: menjen és csinálja, mert... Szép szóval többet lehet elérni náluk Büszke fajta.

Hátralép, s elnéz a folyón, fölfelé.

— Jön a szomszéd — mondja. — A gátőr.

— Ha mégegyszer erre jár, megkínálom jó erős halászlével. Mert azt csak vízi ember tud főzni. Amit a vendéglőben tesznek az ember elé, annak csak a színe az.

Leballag a vízpartra.

Ahogy ott áll, ruhájára csillogó, apró hullámokat rak a folyó.

1965. január—március.

Horváth Ottó

109