Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Arató Károly: Utcai közjáték; Bertha Bulcsu: Harlekin és szerelmese
az 1956 után felépülő szellemi élet tégla- rakói között. „Volt egy szent szándékunk, gyönyörűket írni..Bíztunk egymásban, s hittünk abban, hogy két ember egyetértése, azonos szándéka több, mint azok puszta matematikai összege. Az önkifejezés vágya és a baráti tekintet, a világot meghódítani akarás szándéka és a társkeresés öröme egymást erősítették bennünk. Azóta sok minden történt. Évek por- iöttak el, idő és történelem, nők és gyerekek, munkahely- és lakásváltozás álltak közénk. De ha ma ritkábban is találkozunk, ha az önfejlődés törvénye és a még egyetlen városon belül is atomizálódó élet szükségszerűen önálló vágányra lökött is bennünket, megmaradt annak a hajdani Sturm und Drang-nak, az együttes ifjúság hőskorának az emléke, s megmaradt egy talán még annál is mélyebb élmény, az ok, ami már annakidején is közel sodort egymáshoz, s évek és műfajok, táj és élmény különbözősége ellenére is valamiképp egyetlen nemzedék tagjává tett bennünket. A kamasz fővel megért háború. Nem azért beszélek róla, mert manapság az évforduló ürügyén kicsit „divat” erre emlékezni. Sokkal régebbi bizonyítékokat említhetek. Aratónak egy vallomásos írására emlékszem, amelyben Radnótiról beszél és arról, hogy a Mohács utcáján száját tátó gyerek talán látta — láthatta! — a meghajszolt költőt, aki a legeslegutolsó versei egyikében, az éppen Mohácsról keltezett harmadik Razglednicában azt írta: „Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek mind véreset vizelnek, / a század bűzös, vadcscmókban áll. / Fölöttünk fű a förtelmes halál.” Bertha nem egy novellájában történetileg is jelen vannak (másutt áttételesen: látomásosan) a háború képei. A Szentgyörgyhegy oldalán eperlevelet szaggató és liberátorok vonulását figyelő kisfiú, az eketaligával géppuskázó „nagy repülő” alakja mögött ki ne ismerné föl az író gyerekkori önarcképét? Van itt tehát egy nemzedék, amelynek gyerekkorából hiányzik az őszinte öröm, amelyre színes képeskönyvek derűs rajzai helyett a Signal rheg a Magyar Futár fotói néztek, amely nem piros téglafalak emelkedését, hanem bombák csapta porfelhőt, házak és utcasorok össze csuklását látta. Mohácson, a Balaton-parton és Kanizsán lehetett a couleur local más, a védettség és a kiszolgáltatottság foka különböző, azonban életünk első nagy, kiiktathatatlan élménye nem a növény- és lepkegyűjtemény összeállítása, nem a diákzsúr és gyerek- szerelem, nem iskolai kirándulások derűje, hanem a háború, a bizonytalanság érzése, a riadt halálfélelem. Van egy szó, amelyet különféle összefüggésben igen gyakran leír Bertha Bulcsu: a magabiztosság'. Alakjai, akikbe leggyakrabban a maga vágyait álmodja bele, szinte kivétel nélkül magabiztos emberek. S alighanem épp ez egyik legárulkodóbb jele annak, hogy mit vett el, mitől fosztott meg bennünket a háború: a magabiztosságtól. S ha a felületes szemlélő gyakran makacsnak, talán önteltnek, talán túlságosan is határozottnak lát bennünket, valójában gyöngék vagyunk, félénkek, mint akit megvertek. Nincs mi pótolja bennünk az' elvesztett paradicsom utáni nosztalgiát... S ha már ennyire személyesen kezdtem, hadd maradhassak továbbra is az. Akkor is, amikor arról akarok beszélni, hogy küiön-külön mit jelentenek számomra Arató Károly versei és Bertha Bulcsu novellái. Hadd idézzem egyik legutóbbi találkozásomat Arató Károllyal. A zsebéből papírlapot húz elő. — Mit szólsz hozzá? — kérdezi. Kalász Márton egyik új versét adja kezembe. — Figyeld csak, hogy susognak ezek a szavak: „Sugdolódzunk, osonunk ...”, s milyen remekül egymásra csendül a versben ez az egymástól távol eső két szó: Mordály — borzádaly. — Aztán hangosan elolvassa az egész verset, egyenként ízlelgetve a szavakat. — Nagyszerű dolgokat csinál újabban a Marci! — mondja. — Keveset publikál, de amit kiad a kezéből, azon rajta van az ujjanyoma. Miért idéztem ezt a kis beszélgetést? Kevés fiatal költőt hallottam olyan lelkesedéssel szólni pályatársról, mint ahogy Arató beszél Kalász Mártonról. Példát, ösztönző versenytársat, mintát lát az alig valamivel idősebb, de tapasztaltabb barátban. A megszokottabb: egy-két megjelenéssel, a nyomdafösték csipetnyi meg10* 147
