Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csordás János: Téli útinapló
— Aggyonisten jóestét! — köszönünk be, s egyszerre négyen-öten is ugyanígy visszaköszönnek. A szobába vezetnének bennünket, de jobb a meleg konyha. Igaz, kevéske zsírszag még terjeng. Nemrég szellőztettek, éppenhogy végeztek a zsírsütéssel. De megszoktam és megszerettem a tiszta konyhák emberi melegét, az életnek ezt az asszonyi derűvel és mérgelődéssel tapétázott műhelyét. Jó itt, különösen télen. Itt ülünk le, s majd csak az evés idejére kerülünk az asztalhoz. 3. Panasz a temetőre Vacsora közben említi M. néném, de szinte egyszerre „Naca” ángyival, hogy néhány nappal ezelőtt itthon voltak a B. fiúk, az egykori uradalmi kőműves fiai közül négyen, az ötödiknél, akinek a lánya most ment férjhez. Tehát lakodalomra. Csodálkozva-lelkendezve mondják, hogy J-nek a fia orvos, az is itthon volt. J. volt a legidősebb, ő még gyermekkorunkban Pestre került kőműves- segédként. Róluk emlékezünk, s nekem, furcsa mód, éppen disznótorban jut eszembe egy hosszú időre elfelejtett emlék: Június volt, olyan Toldi-beli Lackó-nap tájt, szénagyűjtés ideje. Az uradalmi kommenciós rét kinyúlt a Kerkára, rekettyebokrokkal és törpetölggyel meghintve a rét, kicsi, de biztos árnyékkal délidőre. S ez most a fontos, a délidő, az „ebéd”. Sóval-paprikával meghintett rozskenyér (sohasem ettem ízesebb kenyeret!) s egy-két fej vöröshagyma, de nem ám akárhogyan. A hagymafejet bevagdostuk, megsóztuk, s aztán vászonba göngyöltük, majd a fanyelű bicska tompa végével „megtörtük”. Akadt egy kis disznóháj is, aki éppen megkívánta. Ez a vajat pótolta volna. Nem közönséges figyelem közepette mesélem ezt a hajdani szénagyűjtést, s furcsa, váratlan asszociációképpen M. néném és az ángyi indulatosan-panaszo- san kitör: — Tudod, gyerekem, borzasztó ez az új temető!... A régit egy hónapja lezárták, az újban már hárman pihennek .. . De mibe? Nem a fődbe, nem biza, hanem vízbe! Vízbe temetik a halottakat! Szörnyű, na, szörnyű... hidd el nekünk! Kinn vótunk a Fejes Naca néni temetésén; kimerték a vizet, s mire meg leengedték a koporsóját, már megint locsogott. Rettenetes, mindenki borzongott! Hogyan lehetne ezen változtatni? A hivatalosok azt mondják, hogy a halottnak mindegy. Hát nem mindegy! De ki tudna ezen változtatni? A hegyről mind odafolyik a víz. Tenger van a főd alatt, tenger...! Milyen lesz a halott fekete ruhája? Mingyá, még aznap, abba az órába, ahogy leteszik? Nem tudunk belenyugodni ... Késként hasít belém a panasz. A szív legmélyebb rétegeiből jön ez az aggodalom, ugyanonnan, ahol valaha, tíz-húsz éves életkor között az élet végig- küzdéséhez szükséges erő termelődött. Az értelmes-küzdelmes élet után az értelmes és tisztességes halál... ez az, amit Madách költőibben és patétikusabban, az Űr szájába adva a végső megfogalmazást és vigaszt, így fogalmazott meg: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Mit mondhatnék M. nénémnek és az ángy inak? Talán azt, hogy ez a község leghaszontalanabb területe, e terület kihasításával a legkisebb a vesztesége — az élőknek, hát ezért ezt a helyet jelölték ki? Gazdaságosságról beszéljek olyan ügyben, melybe az emberi szív beleremeg? Csak a múltat lehetne tanúnak hívni, ha lett volna a múltban ilyen temető. De nem volt. Itt a környéken nem volt. L., ez a város-falu, ahol most vagyunk, valóban lapos, sík terület. De akadnak dombosabb, magasabb részei is. Gyerekkoromra emlékszem. Mindenszentek napjának estéjén sokszor elbámultunk a szomszédos községek felé. A dombokon mindenütt gyertyafénvben lebegő temetők. A kis falucskák temetői rrind dombon, magaslaton voltak. Ott vannak ma is. Még nem teltek be. A kis környező falvacskákból, mint a kör széléből a középpont felé, áramlik-költözik be, aki teheti. A jövő nem a kicsi falucskáké. Ezt látni-érezni-tapasztalni itt is. L. erö126
