Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csordás János: Téli útinapló

sen városiasodik, egyetlen esztendőben „csak” hét négyemeletes palota épült Egyre többen élnek itt, s egyre többen fognak itt végső pihenőt találni. De pihenő-e a földalatti tenger? Már Shakespeare-t, azaz Hamletet is izgatta a kérdés: „Meddig áll el az ember, rothadás nélkül, a földben?” A tragédia Első sírásója így válaszol: „...eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig... márpedig a víz a leggonoszabb pusztítója ennek a mi kurafi testünknek, ha meghalt...”

Mit mondhattam volna az aggodalomra? Osztoztam felháborodásukban. A tisztességes örök nyugalom vágya amennyire primitív, annyira örök is. Talán nem véletlen: a sírokon virágok illatoznak, a kipusztult fejfák helyébe fát ültetnek. A halhatatlanság szimbólumát. Tolsztoj sírja fölött, a fejnél már ötvenéves fa lombjait rezegteti a szél. Már nem tudom pontosan: R. Rolland-e vagy St. Zweig írta róla: „A világ legszebb sírja.”

Ennyi tisztességet nem kaphat mindenki.

De egy száraz nyughelyét mégis megérdemelnek a mezők, üzemek és hivatalok egyszerű fiai.

Csak ezért íródtak e sorok . . .

4.

A tor korán, este kilenckor véget ért.

Lényegében boldog, elégedett arcokat láttam. A szertartás egy csurig töltött pohár vörösborral befejeződött. Meleg kézfogással búcsúztunk, s kiléptünk a szeles, hózáporos téli estébe.

A neoncsövek rózsás-ezüstös fényteste körül fehér méhek rajzottak.

— Ennek reggelig se lesz vége — dörmögte a sógor.

Igazat mondott.

Csordás János

Baranyai György: Palántaültetők

127