Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csordás János: Téli útinapló
méteres út előtt. De ez aligha érdekelheti az ellenőrt, mert az ellenőr ellenőriz, no persze tulajdonképpen a kalauzt, az utasokon ... Kanizsáig nekem bérletem van egy hónap óta. Nem ismerem a bérletes szokásokat, hetente egyszer veszem igénybe ezt a fajta utazást. Ezért csak a jegyet kaparászom elő, ez is elég lesz! — gondolom. Tévedek! — Az igazolványt is kérem hozzá. — Jó, adom azt is — s közben kotorászok a belső zsebemben. De odább kell lépnem, hogy ne akadályozzam a leszállást. Megvan az igazolvány is, nyújtanám az ellenőrnek, igazán szerényen, nem diadalmasan. — Várjon! Álljon itt! — Jó, állok. De múlik az idő. Egy perc, két perc... Régi ismerős köszön rám, idősebb, magához invitál. Három lépést a falak felé húzódom. — Mért nem jön ide? Nem megmondtam? ... — Nem szöktem meg, ámbár megtehettem volna ... De ne kiabáljon velem, kérem. — Ez magának kiabálás, mi?! Talán még könyörögni is fogok, neerr.. . .? Átnyújtottam az igazolványt is. Végigmért az ellenőr. Nem szólt már semmit. Én sem. Az előbbi út szép varázslata megszűnt, ledöfődött. Békésen élünk egymás mellett. Nem „húzott be” az ellenőr... én sem neki. Kitűnő emberek is vannak a közlekedésnél!... 2. Disznótor Minden hazánkfia tudja, etimológiai szótár nélkül is, hogy mit jelent, különösen falusi nyelvhasználatunkban ez a szó: disznótor. Ünnep ez, pontosabban ünnepi órák ideje, a korán elhanyatló téli nap végső óráinak ízes, hangulatos, fűszeres szertartása, szűkebb családi ünnepség, melyen a húsoskáposzta és a töpörtyűspogácsa legalább olyan fontos, mint a vörösbor és a nóta, az évődés és — hajdan — a citeraszó vagy a duda böfögése. Én azt hiszem, nagyon régi, talán pogánykori rítusnak áldozunk, amikor a lakodalmi meghívásokhoz hasonló ünnepélyességgel hívnak meg bennünket disznótoros vacsorára. De nem is jó ez a szókapcsolat, hogy „disznótoros vacsora”, ez alighanem újabb, polgáriasul tabb elnevezés. Sokkal jobb, ha „disznótorba” hívnak bennünket, mint „finomabban”: disznótoros vacsorára. Az utóbbihoz az ember odaasszociálja a fehér- kabatos pincért, a ceruzát es a szamoiocédulát is. Végűm rossz lesz toie az ember szájaíze. S ha már így játszadozunk a szóval és hangulattal — majd még látni fogjuk, miért! —, kivédhetetlenül felsejlik a gondolat: a „tor” sajátos lelkiállapot, érzésállapot hangulatát is felkelti, talán leginkább a „gyász”-ét. Itt az ismert szavunk, a tor, a temetések utáni ebédet vagy étkezést jelenti. S már nem is nehéz a gyanút realizálni: hajdan nemcsak szeretteinket toroztuk el, de eltoroztuk, s alighanem nyugodtan mondhatjuk, pogány-szent állatunkat, a disznót is. Ezek a gondolatok vibráltak bennem, amikor Keresztelő János napjának estéjén sógorommal elindultunk a majdnem kilométeres hosszú sétára, hogy végülis kikössünk M. nénémék házánál. A hosszú nyílegyenes utca neonfényben ragyog, aprón és sűrűn esik a hó, az ismert Csajkovszkij-balett díszletei most a házak, amelyik ablakon ritkás a függöny, még a karácsonyfa is látszik oda- bentről. A hó bokáig ér, mintha nem is a betonjárdán lépdelnénk. Lépéseinknek nincs nesze, s az ünnepestén autók sem suhannak el, emberek is alig j árnak az utcán. Gyerekkori betlehemezés, Szilveszter-köszöntések emléke, lucázási mon- dókák foszlányai vibrálnak bennem. Egyikünk sem beszél, így elég hosszúnak tűnik az út. S jó ez most nagyon, megfogalmazhatatlan boldogságot érzek. Da lassan vége a varázslatnak, célunkhoz érünk, s betopogunk havasan, valamicskét dideregve is. 125
