Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén
feltűnik mellette a másik istenasszony, a Filozófia. Dante skolasztikus módszerrel három alapelvet fejt ki: az egyetemes monarchia, vagyis a Birodalom elkerülhetetlenül szükséges föltétele az emberi társadalom jólétének; továbbá, a monarchikus hatalom, az egy és oszthatatlan Impérium jog szerint a római népet és az ő révén a császárt illeti; végül, a császár tekintélye közvetlenül Istentől származik, s nem a pápától, Krisztus helytartójától, mint a „pap” állítja. Az Impérium isteni intézmény tehát, Istentől rendelt társadalmi vagy államforma, s léte elvben nem szakadhat meg soha. így voltaképp nem mondhatni, hogy Dante a visszaállítására törekedett, mert az ő elmélete szerint a Birodalom megszűnése éppoly kevéssé gondolható el, mint az emberi társadalomé egyáltalán. Hogy a császár neve Augustus, Traianus, Konstantinos vagy Károly. Frigyes és Henrik volt, hogy latinok vagy germánok voltak-e, mitsem változtatott a római monarchia lényegén, sem fennállásán; régibb, mint az Egyház, s magába fogadta emezt. Az Univerzum egysége szilárd alapelve a politikai világnak is Dante szemében. Az egyetlen császár uralma a lehető legjobb világrend, s mint láttuk, e tétel alátámasztására nemcsak a római birodalom történeti tényét használja fel, hanem a keresztény gondolatot is. Ha az Egyház, az istenállam egy, egyetlen, nem szükséges-e, hogy ennek világi formája is csak egy legyen? Ha csupán egy pásztor és egy nyáj lehet, nem kell-e, hogy a nyáj pásztora a világi ügyekben a császár legyen, mint a pápa a lelkek dolgaiban? Krisztus is elhárított magától minden világi ítélő hivatalt, s alávetette magát a polgári törvénynek: „Adjátok meg a császárnak, ami császáré." Ezzel a császárt a földi világ fejévé és törvényhozójává tette meg. Világos, hogy a császár hatalma egyenesen Istentől ered, nem a pápa birtokolja s ruházza rá, hanem csupán a hivatalába iktatja be papi hatalmánál fogva, mint ahogy a szentségeket is kiosztja a pap, de erejük nem tőle származik. A világmonarchia megalkotója sem lehet tehát a pápa, mert hiszen az már előbb fennállt, mint az Egyház; ő „atyai kormányzója ama nagy lelki üdvszervezetnek a Földön, amelynek célja az Ég” (Gregorovius). Dante szemében a császár független a pápától; elutasítja a Napról és a Holdról vett hasonlatot, a császár maga is Nap, s ketten együtt sugározzák Isten fényét az emberiségre. „Caesar legfeljebb annyi tisztelettel tartozik Petrusnak, mint az elsőszülött fiú az atyának.”* Ennyi a guelf és a ghibellin elmélet a monarchiáról, s ha „saecularis” jelentősége nagy is, nem árulja el, miért szította az ellentét oly határtalanná Dante szenvedélyét, hogy még a Paradicsomban is üldözi átkaival Bonifácot. A politikai szenvedély lélektana nem magyarázza meg hiánytalanul, az ellenfelek jelleme már jobban, Dante lélekalkata pedig teljesen. A költő erkölcsileg méltatlan, de meggyőződésben, akaratban, szenvedélyességben egyenrangú ellenfelet talált a pápában. Bonifácot a kortársak „hatalmas lelkű bűnösnek” nevezik (magnanimus peccator), Dino Compagni krónikájában így ítél róla: „Nagy bátorságú és magas szellemű pápa volt, az Egyházat kedve szerint vezérelte, és eltaposta minden ellenfelét”; Villani szerint pedig „azt mondotta, hogy az Egyház érdekében minden megengedett’1. Ilyen erőkbe ütközött Dante, kettőjük viszonyában a zsidó próféták és királyok bibliai párharca újul meg; mint azok, Dante is az Isten küldöttjének, az igazság hirdetőjének, az üdvösség úttörőjének érzi magát, s nem kevésbé kérlelhetetlen, makacs, „hatalmas lelkű”, mint * V. ö. Purgatorlum, XVI. 106. sk. Rómának, ki a világot nevelte, két napja volt, mely vezetni Isten s a Világ útján fényét szétlövetne. De fényük egymást kioltotta: mígnem a pásztorbottal egy kézben a szent kard kellett, hogy bénuljanak ereikben: mert így az egyik a másiktól nem tart! Elmondhatod hát: sárba hullt a Róma Egyháza, összevétve két hatalmat: a szent terhe szintén sárba hullt le róla. 96
