Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén

világ köreiben, Vergiliust és. Bernátot választja vezetőiül, s a kis flórenci szüzet teszi meg az örök bölcsesség megszólaltatójává a Mennyei Jeruzsálem kapujában. Csupán ez a futó utalás is mutatja, hogy a Vita Nuova nélkül a Com médiát nein érthetnők annyira sem, amennyire ma érteni véljük emberi genezisét és koncepcióját. Ez az élettani szerepe a Mű keletkezésében: előkészület reá. Boccaccio, hatvan évvel Dante halála után, még így ír róla: „Elsőnek, midőn még folytak könnyei Beatricéja halála miatt, körülbelül 26 éves korában azt a könyvecskéjét állította össze, melyet Vita Nuovának nevezett; néminemű kis műveket, így szonetteket és canzonékat, ami­ket azelőtt különböző időkben foglalt rímekbe, csodálatosan szépeket; és mindegyik elé elosztva és rendezve megírta az okokat, melyek e cél felé fordították.” — De ez a könyvecske, „volumetto”, mint Boccaccio írja, valójában ma sem kapta meg kellő helyét a Dante-kutatásban, egyesek egekig magasztalják, mások puszta stílusgyakor­latnak minősítik, mely a fő mű mellett említést sem érdemel — írja Gallarati Scotti, s helyesen mutat rá, hogy az egyik előkészület a másikra, nekünk pedig bevezetésül kell, hogy szolgáljon az isteni drámához. „Mert ne felejtsük el, hogy olyan időben íródott, amikor a költő gondolatvilága már megkapta az ihlető eszmét, amelyből a Commedia születendő volt; hogy ez a mű gyökeret és ígéretet jelent, s idilli bájában már némiképp a végső, lángoló látomás fénye tükröződik, de másfelől ama roppant költői világnak hajnalpírja is, mert megmutatja a módokat, hogyan formálódott a költő, s az őszinte érzéseket, amiknek a mű születését köszöni.’' Mindez igaz, vissza­tekintő pillantással mérve, mint ahogy számtalanszor s helyesen megállapították már, hogy Dante minden írása előkészület, műhelymunka, kísérlet és toldalék a Commediá- hoz. Kétségtelen az is, hogy Dante programszerűen dolgozott, helyesebben célt látott maga előtt, s ez nyilván a Vita Nuova éveiben világosodott meg, végképp pedig az utolsó látomásban: „Ügy fogok beszélni róla, ahogyan még nem szóltak soha nőről.” S addig minden erejével arra törekszik, hogy méltóképpen tehesse. Mindazáltal a mi szemünkben több is, más is puszta előkészületnél, vagy ha igen, előkészület általában az életre, Sturm und Drang, melyet élettani szabályosság­gal minden zseninek el kell szenvednie. Homályos erőkkel küszködik az ifjú, szelle­meket idéz fel akaratlanul lelkének és ösztöneinek tudatalatti régióiból, s hiába ne­vezi őket Urának, érzései kormányzójának, hiába fonja minden belső mozdulatát Beatrice alakja köré — nem tudja, hogy mindez csupán a külső szín, a díszlet, a látható ok, a tudatos apparátus, nem tudja, hogy valójában önnön lángelméjének megszülésén vajúdik, s ehhez a szerelem nem egyéb, mint eszköz. Épp ennek a vajúdásnak szülötte a Vita Nuova, ebben van másodsoron a jelentő­sége, s ez a jelentőség talán fontosabb, mint az előző: a férfivá érett ember első el­számolása magával. Ez sem tudatos még, verseit óhajtja magyarázni, s tán észre sem veszi, hogy a filológiai magyarázatok elé óhatatlanul, elemi erővel feltör a lélek drámája, melyben eszméivel, indulataival, ösztöneivel viaskodik a katharsisért. S valóban a lélek tör fel itt, mely nem ismerheti még összetevőit, nem tapasztalta ki természetét, nincs és nem lehet tudatában saját alkatának, úgyhogy nevet, jelzőt sem talál reájuk, csupán a tünetekről számol be, de róluk annál pontosabban. S hogy ez az alkat tisztán áll előttünk, hogy már itt láthatjuk Dantét, a Mű leendő alkotóját, ebben van a Vita Nuova harmadik jelentősége. Láthatjuk a Mű em­beri genezisét: a misztikus adományt, mely képessé teszi a testtől elszakadó élmények elviselésére, metafizikai értelmek megragadására, nem földi megvilágosodásokban részesíti, látomásokba meríti, megnyitja előtte a végtelenség dimenzióit, s Isten kö­zelébe hozza; a jelképalkotó erőt, mely azonos a régi mitoszteremtő erővel, s amely által nemcsak élő, plasztikus alakzatokká formál minden absztrakciót, eszmét, gon­dolatot, érzést, cselekedetet, s mozgalmas drámában pörgeti le életüket, hanem egy­azon mozdulattal jellemzi, értékeli, rendezi is őket. és ítél fölöttük; végül a határ­talan szenvedélyességet, mely nem a vérben és a húsban székel, hanem a lélekben és az idegekben, s addig nem ismert dinamikával működik: a szerelmet eget vívó hatalommá hevíti, történelmet formál a maga képére, nem fér el a Földön; s emberen- túli világokon röpíti végig. Igen, mindez már benne van az Ifjúkor művében, nem csíraképpen, hanem kész, 90

Next

/
Thumbnails
Contents