Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén

tevékeny kvalitások formájában, s ha szervezetük működését akarnék érzékeltetni, így mondhatnánk: alkata szerint szenvedélyre és misztikára hajló, a szerelem teszi költővé (és tudóssá, mert hiszen mindent tudnia kell), a költő látnokká, a látnok ítélőbíróvá (azaz politikussá), s mindez együtt a Mű teremtőjévé.

*

(Tudomány.) — Nem meglepő tehát, hogy a szerelem — a dantei szerelem — vezeti el a tudományokhoz is, hiszen maga mondja az utolsó látomás után: „io studio quanto posso” — tanul, törekszik, amennyire erejéből futja, hogy méltóképpen beszélhessen mindarról, amit Beatrice az ő számára jelent. Igaz ugyan, hogy először csupán enyhülést keres fájdalmára Boethiusnál, a Középkor nagy vigasztalójánál, de rögtön nem remélt kincseket lel a filozófiában. Ma már tudjuk, persze, hogy azt találta meg, amire öntudatlan szüksége volt: erkölcsi támaszt, sőt megoldást, s eszmei, bölcseleti apparátust a benső számadáshoz. Erről — a tudós magyarázatok felszíne alatt — Convivio (Vendégség) c. munkájában tesz akaratlan vallomást, s szerencsére elegendő bőséggel beszél:

„Midőn lelkemnek első öröme elveszett, mint már említettem, olyan szomorúság járt át, hogy nem találtam rá vigasztalást. Ezért szellemem, mely gyógyulni kívánt, elhatározta, hogy ahhoz a módszerhez folyamodik, mely nem egy vigasztalant megvigasztalni tud, — miután sem önnön vigaszom, sem más vigasza nem segített — nekifogtam, hogy elolvassam Boethiusnak ama sokak által nem ismert könyvét, mely neki a fogságban és a száműzetésben vigaszt hozott. És midőn meghallottam, hogy Tullius (Cicero) is írt egy könyvet, melyben a barátságról szól, és Laeliusnak, a kiváló férfiúnak vigasztaló szavait idézi barátja, Scipio halálakor, ezt is olvasni kezdtem. És úgy történt, hogy eleinte nehezemre esett behatolni értelmükbe, de végre is sikerült, amennyire a grammatika művészete, melynek birtokában voltam, és egy kissé saját elmém segíthettek, mert sokat láttam már mintegy álomban, amint a Vita iVuowóból kivehető.

E törekvésbe a Vita Nuova eseményeivel egyidejűleg veti magát, s a Convivio hiányos képet ad tanulmányai terjedelméről. Annyi bizonyos, hogy már igen korán felszippantja a korában ismert klasszikusok közül Homéros, Aristotelés, Vergilius, Ovidius, Cicero, Seneca, Boethius műveit s a historikusokat, az olasz, provencal és francia költészetről nem szólva. Tudni kell, hogy az a zárt kör, amelybe ekkor tartozik, s amelyet „barátai közt az első”, Guido Cavalcanti vezet, nemcsak széptevéssel és gáláns verseléssel foglalkozik, hanem a költészet egyetemes kérdéseivel is és minden újdonsággal, amit a tudományos élet fölvet. Tudnivágyók, szeretnek tanulni, s ha buzgalmuk a Szép szolgálatára irányul, mint ők mondják, tudjuk, mit kell e Szépségen értenünk. Nem képzelgés tehát, ha a kör tagjai „bölcseknek” nevezik magukat, mert ez a szó megint mindenben helyes ismeretre törekvő költőt jelent.

De fölkeresi Dante „a filozófiában járatosak” társaságát is. Ezek szintén világi emberek, jegyzők, orvosok, bírák, nemesurak, költők; ma entellektüeleknek mondanók őket, vitaköröket tartanak fenn, olvassák és magyarázzák a klasszikus és egykorú költőket és filozófusokat, és megtárgyalják az „örök kérdéseket”. Ügy lehet, közöttük találta meg első mesterét a tudományokban, Brunetto Latinit, kiről megindult hálával emlékezik meg a Pokolban, s ezt idéznünk kell, mert nagy szót mond róla;

„Ha kedi'em szerint menne, — mondtam ekkor — ön még fönn élne, fönn a földi sorban és várná mostan szép derűs öregkor.

Mert mindig a szivembe vésve hordtam atyai képét ama nyájas szemmel, amint tanított, fönn a régi korban, hogy’ örökíti meg magát az ember,

s ezt ülik, hogy nyelvem hirdesse sírva, amíg rám nem borul a síri szender.”

91