Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Molnár József: Készülődés (elbeszélés)

Hároméves katonáskodásának ez a nóta volt a legkedvesebb emléke. Ezt a nótát akkor még Lajosmizsén nem ismerték. Hej, de szép idő is volt, amikor legénykori pajtásaival ezt a nótát első összeillésben meg tudta szerettetni. A régi emlékektől érintve maga invitálta Évikét táncba.

Nem csípőből csárdásozott; a lábak a keresztcsont alatt függőlegesben végezték munkájukat. Keresztcsontja nem lengett ki oldalt; egyenesben maradt a gerinc is, de úgy, hogy a vállak mégis puhába feloldva ábrázolták, hogy most lassú csárdást jár a táncos. A tartás mellett a jó lábfej-munka adott rangot az ő csárdásozásának. Ezt már csak a legények eleje közé számíthatók tudták a régi világban. A talpnak a sarokkal egyidőben kellett földet, padlózatot érintenie, de a rezgető mozdulattal egy villanásnyi idő alatt kellett átvinni a testsúlyt a talp elejére. Ez a kecses lábfej tartás jól ment neki őszülő korában is. Ezt kell majd átörökítenie Évikébe, mert a fiatalok már nem fogják erre Évikét megtanítani. Ez még a hátralevő feladatai közé tartozik.

Rövid szünet után — mintha ördöge lett volna a műsor összeállítójának — rázendítettek arra a gyorsra, amelyikre annakidején feleségével járta a lakodalmast :

.. . Ott lakik a babám, kivel leszek páros.

Zihált a melle, de nem hagyhatta abba, mert most meg a saját lakodalmába került. Évi önfeledten jelezte, hogy a pattogó gyorsat jobban élvezi, mint a ló- lépéses ritmust. Amikor már nagyon küszködve vette a lélegzetet, letette Évikét, de lehajoltában érezte, hogy a levegő fogyóban van a szobában. A székig kell eljutnia — ez volt az utolsó tudati céltól hajtott gondolata. Ösztönös reflexmozdulattal még a nyakához kapott és sikerült is a növekvő légszomjában inggallérjának gombját leszakítania. Először ülőhelyzetbe rogyott, aztán elnyúlt hanyatt a padlón.

A zenés műsor véget ért. Évinek szokatlan volt, hogy a nagyapa lefeküdt a szőnyegre; még nem látta őt ilyen helyzetben. De nem talált rajta megütközni valót és figyelme megint zizegő zacskójára terelődött. A rádióból komoly bácsi- beszéd hangzott.

A pergő idő törvényéből eljött a vacsora ideje is és Évi szepegni kezdett azért, mert a nagypapa nem törődik vele. Odatipegett az öreg feje fölé, de nem tudta magára terelni a nagypapa pillantását, mert az egyre a mennyezetet nézte. Figyelmet magára terelő szándékkal nyöszörögni kezdett, aztán egyre türelmetlenebb lett a sírása. Hiába húzta nagypapa kezét maga felé; az nem mozdult. Most már hangja szűkülésbe ment át — mintha a benne is lerakodott örökséganyag segítségével megérzett volna egy parányi részt abból a meg- nevezbetetlenből, amit valamikor egyik állati bőrökbe burkolódzó őse élt át, amikor a földrengés sose hallott robaját és a föld morgását verték vissza a barlang falai. Lekuporodott a szőnyegre Évi is és a soha ki nem mondhatótól félve álomba sírta magát.

A villanyégőből mindkettőjükre céltalan világosság fényesedett. Ugyanilyen céltalanul sugározta a rádió a Pastorale szimfóniát. Csak műsor volt, szólt üresen és vakon, mert nem volt közönsége. Az öregnek már nem kellett se villanyfény, se szimfónia. A neki szóló gyászbeszédet még a délután folyamán — a lehető legjobb időben — meghallgatta. Nem okoz fiának, menyének felesleges gondot: ünneplő feketében várakozik, hogy a harmadik emeletről leszállítsák az örökkévalóságba.

Mindössze egy gombot kell majd felvarrni az ingnyakára.