Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Maros László: Fák, ha megáztak (vers) - Kiss Dénes: Aranycsönd (vers)
Maros László: FÁK, HA MEGÁZTAK Szelídebb szerelmet adjatok, fészek-melegű, bolyhos nyugalommal, hisz lehet, hisz van még! Kamasz riadalmakat és asszonyt féltést, szájukról a rúzst letöröljük, arcom villan az ujjaik közt. Jaj, újra csak ő van eszemben, ki a torkában hordja a fájást, kinek torkába loptam a sírást, csak ő ... Fák, ha megáztak, füvek, ha égtek, alattuk jártunk, rajtuk hevertünk. Kezeink fáztak, szemünk se kéklett, gügyögött álmunk, és halt gyerekünk. Ítélj meg, mert én elítéllek! Derűs a reggel, hűvöse árad, nyirkos az ingem, meg sose szárad, kezem is vérzik, most jártam nálad. Asszonyt féltés, kamasz, ki riadt. Adjatok szerelmet, fészek nyugalommal! Kiss Dénes: ARANYCSÖND Arany csönd csüng az őszi fákon, esti kocsizörgés ver le belőle. Erdők törtarany avarából homály füstöl a csillagok szemébe. A köd ólomüvegében csiszolt, sötét alakzatok a fák, moha-derengés a távoli hold: a ködben feloldta magát. Fa törzsökén dombormű vagyok. A kocsik már mind hazatértek. Sötét lett nagyon, akár a vakok sose látott úton, menni félek. Kijöttem alkonyi faluszélre, hogy rád gondoljak csak s magamra. Már elvérzett fent a hold, fénye sem szivárog, az éj felitatta. Éjszakánál is töményebb sötét; mintha nem is lennék, csak az árnyam. Alattam nincs föld, felettem ég, ma minden veled megtett utat bejártam.
