Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)
eső. (A csukott szemhéjamra is hull.) Nyomorúságos helyzet, fel kellene állnom. (Most a fogamon sercent.) Felnézek. A sofőr áll fölöttem, nyújtja a kezét. Feri bírói pózban áll, János vigyorog. Miklós fut elsőnek hozzám, nyomában a többiek. Elhárítom a segítségüket, felállók. Tehetetlenül nézek végig magamon, merő mocsok vagyok, még a hajam is sáros. — Még a hajam is sáros — gondolom szomorúan. — Fejezzük be a munkát, fiúk! Amíg a rudakat vágjuk az erdőben, s később az autóbusz visszaemelésénél a gyerekek tekintetét igyekszem ellopni. Félek, hogy a vereség után leszűkült látószöggel néznek rám, félek az újramértékeléstől. Hányadik arcom alakul bennük a négy év alatt? Tesznek hozzám, elvesznek belőlem, ahogyan megismernek. Sosem akartam szentkép lenni. Nem sikerült győznöm, de végtére is, másfajta tornára szegődtem én melléjük. Meg kellett volna kímélnem az illúziójukat? Ez vagyok, ilyen vagyok. S mintha gyöngeségem szótlan megvallása erősítene, lassan megnyugszom. Az emelő és a kőrisrudak együttes erejével visszaállítjuk menetirányba a far- motorost. — Jól van, fiúk. Fürödjetek meg! 5. A természeti folyások nagy tömegben gyúródnék gátjuk mögé, s ha áttörték, sokáig és nagy erővel futnak. Fél óra is eltelt, amióta a mélybe szórtuk a torlaszt, s a víz egyre folyik. A hegyfal s az út bogárháta a meder. Tiszta és gyors, bokáig ér. A kanyar mögött átcsap az úton, eltűnik a hegyoldal füve alatt. Langyos. Amíg csep- pekben hullt a testünkre, hidegnek éreztük. Lágy, lombszagú esővíz. Jól habzik tőle a szappan. Mint valami titkos szekta tagjai, meztelenül térdelünk, és tenyérrel visz- szük arcunkra, testünkre a vizet. Elnyúlunk benne, fordulunk. Jó lenne elaludni, de mire megtisztulunk, eltűnik a fáradtság tagjainkból, viszi a víz a sárral, a szappanhabbal együtt, s a kanyaron túl leönti a mélybe. A sofőr gondterhelten szappanoz mellettem, feszengve nézeget. Amikor végzek, felkapja a törülközőmet, és túlbuzgó igyekezettel dörzsölni kezdi a hátam. Gyerekkorom egyik vasárnap délelőttjén megvert a sekrestyés, mert korán harangoztam szentségre. Nekidőltem a karfának hűvösen. Amikor megállította a harangot és megsimogatott, keservesen elbőgtem magam. A sekrestyés ma a pártház gondnoka, öregember, régen elfelejtette a verést és a simogatást, én mégis kötelek szorítását érzem a szívemen, ha otthonjártamban összetalálkozunk. Erőszakkal szedem ki a törülközőt kezéből. — Hagyjuk ezt, édesapám! Becsukja a szappan tartóját, és félreül egy kőre. Zsákoló munkások pihennek ily szétvetett lábbal, bal öklüket a combjuknak feszítve, miközben a szomszédos combra a jobb könyék, s a tenyérre az áll támaszkodik. Ez a tartás szenvedélyévé válik annak, aki egyszer rátalál, mert csodálatosan pihentet, és nagyon alkalmas a testi nyűgöktől mentes gondolkozásra. Miklós tógává formált lepedőben, imperátori arccal vonul az autóbusz felé. Hová? — állítom meg. — Csak nem a szenátusba? — Érti. Nevet, és örül, hogy érti. Leereszkedően biccent, és felfújt pofával kacsázik tovább. A sofőr lapockája alatt hernyóhoz hasonló forradás látszik, fehér gyökérlábak nyúlnak ki belőle. A hernyó megemelkedik, majd esetlenül visszahull. Mintha kifejlett parazita készülne távozni a gazdaállatról, de túlontúl jóllakott, semhogy mozdulni tudna. Ösztönösen nyúlnék, hogy leüssem, s egyszerre megértem a nyegleséget, az énekesi ambíciókat, a bajnokká magasztosulás szándékát a sofőrben: feledni, feledtetni szeretné a hernyót a testén. — Szakikám, tudja maga, hogy... nagyon jól vezet? Megemeli a fejét, de nem néz rám. — Ezt az utat nem sokan csinálnák utána. Ha nincs az a torlasz... Látom merev nyakán a gyanakvást. 4: 51
