Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)
elromlott valami, de nem bánom. Kell, hogy kisebb legyen nálam a sofőr. Hátha ő tört be Hildához? ö is az alsó folyosón aludt... Gyűlölöm a félelmet, mert megnyomorít. Az ablaktörlő egyhangúan perceg, mint halálórája bogár a vén gerendákban. A korláton túl, a szürkeség alatt van a szakadék. Helyenként törött a korlát, ámbár mit érne, ha ép is. A csend sem jó. Rémképeket vetít a sárga foltra, az ember érzi mint zsibbad kocsipadlóhoz szorított cipőjében a sarka. Meleg kellene. Szeretném, ha lenne itt valakim. Akármilyen piciny kis élőlény. Egy maréknyi napsütötte föld!... Valami sárga repked az út fölött. Csúszik a kerék. Az ablakig csap fel a víz, ez a megvadult bölény meg csak gázol, csak gázol tovább. Nem bízom ebben az emberben. Van úgy, hogy a kézenfekvő megoldás helyett a legkockázatosabb cselekménysort végezzük, mert görcs áll az agyunkba. Valami sárga repked a levegőben. — Hej... ember!... A sofőr fékez, ordítás, a gyerekek összeborulnak. Nem a kerék forog, a lendülettől csúszunk a korlát felé. Nem gondolja át az életét halál előtt az ember. Bennem csak egy van: jó lenne még a vég előtt megütni ezt a csapzott ördögöt! Babrál a kormányon, gázt ad, megfeneklünk. A busz keresztben áll egy kőomlás előtt. — Mi van... mester? — kérdem. A „mestert” hangsúlyozott gúnnyal sziszegem. — Mi van, tanár úr? — kérdezi vicsorogva. Emlékeimből egyenruhás, buta arc merül föl. Elém áll szorosan, összehúzza a szemét. — Lelépni! Minden valaha megélt félelemért a sofőrt gyűlölöm. A kőomlástól megrongált korlát az Ikarusz súlyától kidőlt, s a földből kiforduló oszlop talp a hátsó kerekünk elé ékelődött. Elfordulok a kocsitól. Sziklakibúvásokat látok a meredek oldalon és elszórtan néhány molyhostölgyet. Ködrongyok vonulnak. A vörös mészkőszikláról vérre gondolok, s az a facsoport, amint ág-bogas koronájába ökleli a felhőt, akár autóbuszroncs is lehetne. A gyerekek kirajzanak. Többen sápadtan fordulnak el a szakadéktól. Hilda Katit támogatja, a gyerekek körülveszik, kiabálnak, valahogyan túlságosan is hangosak. Miklós mellém somfordái. — Megúsztuk, tanár úr! Vetem a kabátomat, az ingemet, a fiúkon csak alsónadrág marad. Hilda tereli a lányokat, hallom amint vitatkoznak, majd elhalkul a beszéd. A sofőr macskaként mászik át a torlaszon, Feri követi elsőnek, Miklós velem marad. Csúszós a kő. Az apróbbakat könnyedén dobjuk a mélybe, a nagyobbaknak ketten, hárman is nekidőlünk. Mímelt, határtalan nyögések, tréfák, komiszkodó figyelmeztetések hallatszanak: nevetünk. Nincs éle a szónak. Természetesen szökik a szánkra, mint az elhasznált levegő. Kedvvel dolgozik mindenki. A nehéz, veszélyes munkából játék lesz a végén. Amint a két front összeér, nagy kiáltozással ront egymásnak. Meggyőződés és erély nélkül igyekszem elejét venni a gladiátori jeleneteknek, amikor a sofőr meglök a vállával. Öröm fog el, csaknem felkiáltok. Az összefonódó testek forgatagában nekem is kell a gyúrható ellenerő, kell az állapot, amikor a csapravert indulat helyén üresség zsong. Elcsendesül körülöttünk a harc, a fiúk körülállnak. Némán figyelik a küzdelmet, nem hallatszik biztatás. Árulásnak érzem elpártolásukat, de nem akarok rágondolni, mert a szomorúság gyengít. S ha eddig a játékos öklelés, a lélekben felgyülemlett mérgező salak elégetése volt öntudatlan célom, már csak a győzelem. Amint zárom a fogást a sofőr derekán, alsókarját a számra csúsztatja. Külön küzd a térd, külön az áll, a fogak. Cselekednem kell, mielőtt elfogy a levegőm. Eltépem a földről, s már lengetem, amikor megfeszült lábamat rúgás éri. Szédülten fekszem a sárban, várom a diadalordítást. Szégyenkezve hull rám az 50
