Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)

Néztem, amint átlépkednek a pallón, s íeltűnt, hogy Kati — aki mindig a legváratlanabb helyekről, helyzetekből került elő — nincs közöttük.

— Kati hol van? — kérdeztem Hildát.

— Mióta megérkeztünk, nem láttam — mondta.

Fogtam a könyökét, amíg átértünk a pallón. Néhány métert hallgatva mentünk, igyekezett egyszerre lépni velem. — Mint a kard — néztem végig oldalról finom művű lábszárán, s fékezni kellett a kezem, nehogy megérintsem.

— Tessék!

— Álljunk meg! — kérte.

Platánfa alatt álltunk. A törzs hatalmas volt, ágas, és olyan a színe, mintha fenyőolajba tejszín keveredne.

— Olyan, mint a többszólamú kiáltás — mondtam.

— Az éjjel valaki bejött a szobámba — mondta Hilda.

— Rám tartozik ez? — kérdeztem hirtelen élességgel. Amikor Hilda megütközve nézett rám, szégyenkezés, majd ismeretlen eredetű indulat fogott el.

— Mondja el! — kértem.

— Kati az este is eltűnt. Megkért az anyja, vigyázzak rá, nehogy bolondot tegyen, keresni kezdtem. Talán fél óra múlva találtam rá a bástya alatt. Fiúkkal volt. Láttam, be van csípve. Amikor feküdni küldtem, feleselt. Azt kérdezte, talán irigylem. Kedvem lett volna megpofozni, de csak megszidtam. Tizenegy óráig sétáltam a folyosón, amikor csend lett, a szobámba mentem. Rést hagytam az ajtón, hogy meghalljam, amikor visszajön a városból.

Elhallgatott. Nem kértem, hogy folytassa. A platán felperdült kéregcserepeit ütö- gettem le a földre. Féltem a folytatástól. Végül mégsem álltam a csendet, ingerelt a hallgatása.

— Bement a szobájába és várakozott.

— Igen. És arra ébredtem, valaki bent van nálam. Fel akartam ülni, visszalökött. Le akartam fogni a kezét, nem sikerült. Dulakodtunk. Erősebb volt nálam. Amikor éreztem, hogy nem bírok vele, lerántottam az éjjeli lámpát. Ekkor a nyakamra ütött. Ide.

Fölemelte a haját, vörös duzzanat látszott a kontya alatt.

— Atyaúristen. Meg is ölhette volna.

— Elszédültem.

— Férfi volt?

— Férfi.

— Mért nem kiabált?

— Leszakadt a hálóingem. — Pityergett.

— És? — Iszonyúan sajnáltam szegényt.

— Az oldalam is fáj.

— Nem erre gondoltam, Hilda.

Csendesen ingatta a fejét.

— Másodpercekre szédülhettem el. Azt már hallottam, amikor kiment.

— Ki volt Katival a bástyánál? — kérdeztem sokára.

— Miklós, János és Feri.

— Aljasság!

— Azért ne büntesse meg nagyon!

— A sebzettek és a mániákus törvénytisztelők büntetnek kegyetlenül.

— Maga ugye nem az?

— Az én pedagógiámban nincs értelme sem a bosszúnak, sem az elrettentésnek.

— Mire alapozza a pedagógiáját? — kérdezte. Már nem sírt.

— A jó büntetésnek — következménynek nevezném szívesebben — változtató ereje van.

— Milyen következményre gondol?

— Még a bűnöst sem ismerem, Hilda, nemhogy a büntetést.

Nem árultam el, hogy nehezebb a helyzetem, mint gondolná. Elhallgattam, hogy teljesen bizonytalan vagvok, s inkább futni hagynám a bűnöst, semhogy bizonytalan kézzel fájó anyagba vágjak.

46