Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)

Amikor az éjjeli látogatást ismertettem, meglepődve tapasztaltam, hogy csak kíváncsiság, csodálkozás vagy éppen elleplezett mohóság ül az arcokon.

— Melyikőtök volt?

Csend. Megismételtem a kérdést, ellenséges hallgatás válaszolt.

— Negyedóra gondolkodási időt adok — mondtam. Kisiettem a buszból.

2.

Ügy terveztem, mire a pisztrángos tavaktól visszaérek, lemorzsolódik a tizenöt perc. Az út jobb oldalán rét húzódott. Kaszálónak használták, mert sárga foltok világítottak a szénaboglyák helyén. Balról az erdészház állt, előtte néhány buxus és orgonabokor. A ház gerincvonala fölé hét lucfenyő magasodott. Kicsinek, köpcösnek láttam magam a nyitott ablakok tükrében. Várakozás közben jelentéktelen részletek ragadnak belém, s ez olykor felbosszant. Meg akartam őrizni higgadtságomat, s visszatereltem gondolataimat a történtekhez.

Feri tette volna? Zsarnoka környezetének és sértett lélek. Egyik beszélgetésünk alkalmával elmondta, vele — mert alacsony és csúnya — mindig igazságtalanság történik. Gyakran jelentkezett olyan feladatokra, melyek egyéni dicsőségre adtak alkalmat, s — rendszerint jól — el is végezte. Ha falkában mentünk, nem tűrte, hogy megelőzzék, alacsony termetéhez nem illő nagy léptekkel törtetett az élre. KISZ vezetőségi tag szeretett volna lenni, de nem választották meg. Azóta még nagyobbakat lép, ágál, másokat durván letorkol, tülekszik. Mintha minden cselekedetével apró termetéért venne elégtételt, de bármint alakuljon is a helyzete — szenved.

Visszafelé a tótól az erdészházat néztem a táj foglalatában. Talán egyetlen emberi hajlék sem jelképezi oly hűen az emberpár erejét, bátorságát, mint a természeti környezetben magányosan álló otthonok. Az ember akaratlanul is arra gondol, kivel lakna benne szívesen. Négy perc múlt el a kitűzött időből, ismét a tó felé indultam.

János hallgatag, szőke fiú. Gyenge tanuló volt, nem sok vizet zavart a négy év alatt. Mióta a szemét megoperálták, eredménytelenül, nem is hajszoltam. Ha elégségesre zárta az évet, elégedett voltam. Amikor az osztály, harmadikban, miatta veszítette el a tanulmányi versenyt, egy egész osztályfőnöki órát kellett ráfordítani, hogy megvédjem a közhangulattól. Igyekvő, de sok nehézséggel vert fiúnak tüntettem fel, szeretetet, támogatást kértem a számára. Károsan jól sikerült az az óra. Az elnézés eltorzította János valóságérzetét. Ezen a tavaszon határozott tilalmam ellenére nézett meg egy filmet, más alkalommal késő éjjel találkoztam vele egy mulató előtt. Cigarettázott, és nem volt hajlandó megismerni. Körülpárnáztam, hogy ne érje ártalom, s ő a védettséget a maga erejének tulajdonította. Bátran semmibe veszi az együttélés szabályait, úgy véli, mert szerencsétlen, joga van a kivételes élethez. Azt hiszem, nem János az, akit másoktól óvni kell.

Addig időztem a tónál, amíg néhány perc maradt a kitűzött időből.

Miklóst szerettem legjobban. Az osztály butája volt. Tanárhoz méltatlan indulatokkal képességem elleni kihívásnak vettem oktalanságát, és őrlő elégedetlenséggel igyekeztem legalább elégséges számolóvá idomítani. Két évig figyelte együttérző, lemondó szomorúsággal a fáradozásomat. Már attól féltem, félrehív, hogy lebeszéljen esztelenségemről, amikor elkezdett tudni. Ez időtől Miklós a pisszenésemet is leste. Rohant az első szavamra, és sodort magával mindenkit, ha feladatot állítottam az osztály elé. A hansági brigádnak ő volt a lelke. Kerülnöm kellett a tekintetét, nehogy zavarba hozzon a szeméből sugárzó istenítés. Ő győzött. Elhittem — álnok szerénykedéssel —, hogy értelmének én vagyok apja és anyja. Olyan érzéssel kerültük egymást ezentúl, mintha ketten lennénk egyedüli tanúi az élet keletkezésének, de megrázó élményünket titkolnunk kell, nehogy a bolondok közé csukjanak. Pinocchio és a Mester érezhették fájóan szép megindultságunkhoz hasonlót.

Hilda reménytelenül nézett rám, amikor visszatértem. Kati falfehéren ült, s alvást színlelt.

— No? — fordultam a három fiúhoz.

Mindhárman felálltak, jelezve, hogy vállalják a büntetést bármi legyen, ám nem beszélnek.

47