Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)
FARKAS IMRE MEZTELENÜL ESŐBEN í. A vízesésektől a felfedezés izgalmával indultunk a patak felső folyásához, de az Ősember-barlangba nem juthattunk be. Füstölt a Bálvány. A kísérő erdész aggodalmasan tanácsolta, forduljunk vissza, mert vihar jön. Vihar? ... A fenyők koronájában meg lehetett számlálni a tűket, s az égen egyetlen felhőpamacs állt. Le akar rázni —•' morogta János. Omlatag kövek, korhadt tüskök, kimosott gyökerek között meredek ösvény kúszott a torokig. Két óra is eltelne, amíg mindenki megnézhetné, s ebédre Hármaskúton akartunk lenni. Tizenegyet mutatott az órám. A Bálvány olyan tisztán ragyogott, mintha víztükörből nézne ránk. Kiáltottam Ferinek, kedvetlenül jött vissza. Az erdész elsietett, hogy indítsa a motorkerékpárost. A Fennsíkra kapaszkodó szerpentin nem farmotoros autóbusznak készült. Megindítóan szép tájakon halad, de hajtűkanyarok láncolata végig. Külön engedéllyel utazunk rajta, s a küldönc állítja le fent a szembejövő járműveket. Nehézkesen fordultunk vissza, gyűrődő sor követte a patakot. A fiúk fényképeztek, fenyőtobozokat dobáltak, a lányok beleálltak a patakba, nevetve nézték harmoni- kázó tükörképüket. Lassan, meg-megállva haladtunk. Merev és tiszta volt a levegő, a völgyön átlendülő szél lustán ingatta a fenyők csúcsát. Vízszag és gyantaillat terjengett. Úgy tetszett, az utolsó jégkorszak néhány órája múlt el, a horda vadászni ment a Fennsíkra, s ha nem füstölne a Bálvány, megleshetnénk, amint az értelmes ragadozók szép mozgásával lefelé jönnek az oldalon. Feli, János és Miklós vitatkozva mentek az élen. Az indulat átragadt lábaikra, messze megelőzték a sort. Az utat jutalomként kaptuk. Harmadik éve hozzuk el a Hanságból a KISZ vándorzászlaját, s az osztály a legmagasabb érettségi átlagot érte el a megyében. A búcsúzás enyhe fájdalmával lépkedtem utánuk. A pisztrángkeltető vízimalomhoz hasonló épületénél megállt a sor. Betértünk az elkerített nevelő tavakhoz. Sok apró hal úszkált a medencékben, a törzspéldányokat az utolsóban találtuk. Érkezésünkre előraj/.ottak, de másodpercnyi gomolygás után eltűntek a vízinövények alatt. Dobbantásainkra néhány kéklő nyíl villámlott át a vízen. A halőr elmondta, miként kell hasuk lágy símogatásával elvenni a nőstényektől az ikrát, a hímektől a tejet, s mennyi vesződség, gond, amíg az összekeveréssel megtermékenyített ikrákból kikel a sok milliónyi ivadék és valamennyire megerősödik. Hilda a bejáratnál maradt, a gyeptéglákkal elkerített tűzhelynél, ahol ritka alkalomkor ritka vendégek szivárványos pisztrángot sütnek nyárson. Szívesen jött velünk, pedig a lányőrzés helyett mehetett volna a Balatonra is. Ült a fatörzsből fűrészelt ülőkén, elgondolkozva hintáztatta térdei között a messzelátóját. Elképzeltem, amint ősasszonyként vadat nyúz a barlang előtt, s alig tudtam lenyelni a vigyorgást. Nyújtott léptekkel indult felém, hosszú combjain finoman mozogtak az izmok. Fehér short és ujjatlan zöld blúz feszült rajta. Akkor láttam először, hogy szép. Hasa, melle, álla, de még szemöldöke is egyazon kör széttördelt ívdarabjai szabályos elrendezésben. Komoly volt, s noha szürke szemű, szőke és kontyos, valamiképpen mégis Modigliani Elvirájára emlékeztetett. — Maradjunk le — szólt. — Mondani szeretnék valamit. A fiúk nehezen váltak el a halaktól, kiabálnom kellett, hogy meginduljanak. 45
