Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Koncz István: Eluard (vers) - Érsekújváry Lajos: Berzsenyi fái (vers)
Koncz István : ELUARD Végetnemérő jeltelen sorok Között bujkálsz keresteted magad Idegeiden átcsorog Ezernyi erecske patak S mint az olajfolt szétterülsz a Szajnán Vagy mint a burgundi borok Izzik mélytüzű sötét bíborod Készülő kommunardok ajkán Szétrobbantod a poharat Tőlünk vagy terhes te tömény tobzódó Nyugat Meg■ nem gyógyít a foszlódó tudat Vibráló égből zúdul záporod Megmosdatod pestises-pajzán Fintorral a halottakat Tudat felett hidak alatt Rád vár a kamasz ácsorog Es félt félt nehogy újra belehalj ám S mikor azt hiszi már sehol se vagy Rákiáltasz egy gondolat legalján. Érsekújváry Lajos: BERZSENYI FÁI A KÖLTŐ, ahol napvilágot látott, áll még a ház, s régi fenyők őrzik ma is a hajnali ezüst villanást, a csendet, a békét, a bokrok helyét, mik réges-régen hunyni mentek a kertből, hol jóillatú rózsaként nyíltak szívében a dalok. Az ablakok szürkefátyolos szeme most is úgy bámul bele a világba, mint mikor neki e világot kitárta. Töretlen tükör őriz csak egy képet a kútban, ahová ő is néha belenézett. Sóhaját madarak fütyülték a fák örökzöld fejére. Lépteit elhordta a szél, csak egyet őriztek meg a hetyei fák: mikor vállára vette magyar bánattal megrakott bátyúját és elindult. Ment, csak ment és sok, sok hűvös lomb adott neki enyhet az útón. Már messze volt, még mindig intettek a fák, de legtovább kísérte el a Ság.
