Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)

— Kérlek — biccent, s gyengéd erőszakkal félretolja Acsádit. — Szóval hepatitis, azt mondod — tagolja a szót.

— Igen, igen, vitathatatlan — bizonykodik Acsádi, s győztesen néz Margitra. Margit arca nem árulja el érzelmeit, de szeme sarkában ravaszkás jókedv bujkál, ő látja.

Latin szavak, bizonykodás.

— Szóval hepatitis? — ismétli ő oktávval magasabban, s egy-egy gyors mozdulattal hatalmas pofont ken le a két jómadárnak. — Majd adok én nektek hepatitist! Majd adok én nektek Kossuth-teát, gazemberek! Vagy azt hittétek, fejőstehén az SZTK?

Acsádi először nem tud szólni a meglepetéstől, a képe is kivörösödik, mintha ő kapta volna a pofonokat. Hevesen gesztikulál, tiltakozik, magyarázatot követel, de ő ügyet sem vet rá. Felhajtat a két jómadárral egy-egy óriás adag ricinust, s kituszkolja őket a rendelőből. Egy újságot is utánuk dob, hátha útközben éri őket a ricinus hatása. Acsádi akár egy felbőszített kandúr. Nevetségesen magas a hangja és indignálódott.

— Elégtételt követelek! A betegek előtt? Pofonokkal? Kérlek, ez . .. ez abszurdum, kérlek.

Ö nyugodt. Bosszankodása szinte nyomtalanul elillant. Áll Acsádi előtt, mosolyog.

— Barmok. Nem tudják, hogy az életükkel játszanak. Két cigaretta leve már halálos lehet.

Margit nem állhatja meg, hogy közbe ne szóljon.

— A Kossuth cigaretta levét itták. Ez már a harmadik ilyen eset.

Acsádi zavartan pislog, s még mindig méltatlankodik, a tekintélyéről habog.

— Kérlek, feljelentesz és kész — tárja szét ő a karját, s indul, hogy beengedje a következő beteget. Margit valósággal ragyog. Ügy néz most rá, mint valamikor menyasszony korában.

Alacsony, csizmás ember jön be. A nyaka körül piszkos törülköző.

— Hát magát meg ki kuruzsolta, Márton? — kérdi a csúnya furunkulust vizsgálva.

—• Én értem nem fizet az OTI — kezdi a gazda zavartan —, efféle baja volt a Balog szomszédnak is, tőle kértem a kenőcsöt, csakhogy nemigen akar használni.

Margittal megint összeakad a tekintetük egy pillanatra. A jókedv is birizgálja, incselkedni kezd a gazdával.

— Csakhogy én nem segíthetek ám magán Márton, maga nem biztosított, én meg nem folytatok magánprakszist. — Széttárja karjait.

A gazda könyörgőre fogta.

—■ Öt nyomorult kis holdam van, doktor úr, az is olyan helyen, hogy a róka is jóccakát köszön, ha arra téved. A magamét betagosították, s ezt adták helyette. Nincs énnekem pénzem városi orvosra.

—• Miért nem lépett be? Hívták magát is eleget — folytatta az incselkedést.

A gazda izgett-mozgott, pislogott.

— Hiszen csak még egyszer hívnának. De ha a doktor úr szólna egy jó szót az érdekemben. Ha mégegyszer szólnának. Ha Szabóval...

— Nem inkább magával, Kádár Jánossal, Márton?

— Nem sajnálnék egy százast a doktor úrtól — mondta a gazda.

— Egy százast mond, Márton? Nem lesz az sok? Mennyit keres maga egy napra?

— Hát... úgy tizenöt forint körül, ahogy kiszámítottam.

— Az bizony nem valami sok. A közösben huszonhétnek is föle volt, pedig az idén gyengécskén sikerült nekik.

— Annyi — hagyta rá a gazda. Segélykérőén nézett Acsádira. Az elfordult, s kifelé nézett az ablakon. Margit megsokallta, közbeszólt.

— Feküdjék csak föl, Márton bácsi, oda. a vizsgáló asztalra, az uram csak mókázik.

A gazda sietve engedelmeskedett. Szisszenés nélkül tűrte a kezelést, pedig fájhatott. Mikor végeztek, szó nélkül kotorta elő kopott bugyellárisából a gondosan össze42