Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)

„Vajon mi az oka, hogy hétfőn kétannyian jelentkeznek a rendelésen, mint más napokon? És miért jönnek búcsú után még többen? A diagnózis: gyomorrontás, macskajaj. Igen, a jobb élet. Így értelmezik a jobb életet. Sokan többet költenek italra, mint ételre. Földre nem kell már gyűjteni. Jól él a falu, jobban, mint valaha. De mennyivel jobban élhetne!”

Szabót látta maga előtt, az elnököt. Mindene nagy ennek a Szabónak. A termete, a feje, a keze, a lába, de legislegnagyobb a szája. A félműveltek legveszedelmesebb fajtájából való, maga a kétlábon járó tudálékosság. És nemcsak a teste, az önérzete is elhízott. Mindenkinél okosabbnak hiszi magát. Hányszor bepanaszolták már járásnál, megyénél, névtelenül persze. Jött is a vizsgálat. Nagy Szabó ilyenkor képmutató ónkritíkázásba kezdett, de alig várta, hogy az ellenőrök kitegyék a lábukat a faluból, szaglászni kezdett a panaszos után, és ha meglelte, kíméletlenül nekiment. A nyáron, egy alkalommal, őt is felkereste az új járási titkár. Nyílt arcú ember, középkorú, szembenéző.

— Magánál sokan megfordulnak doktor úr, az emberek beszélnek, panaszkodnak, magának mindenről van véleménye, olvassuk a jelentéseit, milyennek ismeri Szabót?

— Aki engem az ellenségének tart, arról én elvből nem nyilatkozom.

— Furcsa elv — csóválta fejét a titkár, s biztatta, beszéljen, mondjon „b”-t is, de ő hallgatott.

Szabó azért orrolt meg rá, mert visszautasította pinceszeri meghívásait. Híre volt ezeknek a dáridóknak, csorbítatlanul átmentették a múltból a pincézést. Az a különb legény, aki többet tud inni. Az itatásban is erőszakos Nagy Szabó, mint mindenben. Jön a városi vendég, vagy ellenőr, kezel az elnök, s már húzza is elő az üveget. Szabadkozik a városi, nem, nem iszik, munkaidő van, szolgálatban nem való, hasonlók, de Nagy Szabó mintha nem is hallaná. Kitölti a bort, poharat emel:

— Csinálhatsz utána jegyzőkönyvet, amilyet akarsz, látatlanban aláírom, de ne sérts meg azzal, hogy nem koccintasz velem. Vagy te is bugrisnak tartasz, s azért nem akarsz velem inni?

Mit tehet ilyenkor a sarokba szorított? Elfogadja az első poharat. A többit már erőltetni sem kell. Jó az Aranykalász bora. A városi hamar elázik, a papír türelmes, no, meg betyárbecsület is van a világon. „Nem rossz ember Szabó. Igaz, keménykezü, néha messzire találja hajítani a sarlót, de nemcsak ő a hibás.” Tessék-lássék mondanak valamit Szabónak, hogy: „nana”, s a fülébe súgják, hogy máskor ügyesebben csinálja, s mennének.

— Bízz csak ide, egykomám — csapja vállon ilyenkor a városit Nagy Szabó —, tudom én mennyi só kell a levesbe.

— Óvatos légy Szabóval — intette Acsádit —, messzire nyúló gyökereket eresztett, belécsorbulna a fejszéd, ha belevágnál.

Nem gyáva pedig, csak tapasztalt. Ebből az előadásából sem hagyta ki a téesz- vezetésről formált véleményét. Utóvégre a csoport maga a falu, s a jólét forrása a munka Persze óvatos volt most is.

Az állomásra szuszogva cammogott be a hajnali vonat. Mégis megjött, attól tartott, hogy elakad a nagy hóban. A mozdony nehéz szuszogása megtölti a rendelőt. Ezzel kellett megjönni Acsádinak is.

Kiment a váróba, begyújtott. Mire ideérnek a betegek, bemelegszik.

Borítékozta még elkészült jelentését, lefűzte a másolatokat, elégedett volt. Az ablakból nézte a vonat erőlködését. Üresen pörögtek a kerekek, háromszor is teljes gőzt adott a masiniszta, mire sikerült meglódítani a szerelvényt. Ügy cammog tova, mint egy erőlködő, beteg állat.

Álmosság lepte meg, ásított. Nyújtózkodik, s indul kifelé. Eldobálja a járdáról a havat, a mozgás felfrissíti, álmossága is elmúlik. Hétfő van, ma megint sok lesz a beteg. Hajnalodik. Az úton jól látszanak a közeledők. Libasorban jönnek, egymás nyomába lépdelve. Valaki csúnyán köhög. — Bronchitis — diagnosztálja messziről. Szaporán szórja a porló, puha havat. Jólesik a mozgás. Nem havazik már, de az ég borult, ólmosan szürke. Közelednek a betegek, már a beszédjüket is érti. A bronchi- tiszes köhög és káromkodik.

36