Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)

— Ne, te ne! — sipít fel egy éles asszonyhang. Szentes Kati nénié, ő beszél ezen a kellemetlen madárhangon, orrpolipja van, de nem akar kórházba menni, hiába küldi. — Ha nem hiszel benne, te pogány, legalább ne káromold — majd imádkozón: — bocsáss meg neki Uram, nem tudja mit cselekszik. — S tudja, most háromszor keresztet vet magára az öregasszony, mint mindig, ha káromláson botránkozik.

A csapat eleje a kapuhoz ér. Utat enged.

— Menjenek csak, melegedjenek — küldi őket befelé. Mennek is, csak a bronchiti- szes marad.

— Hát te, Pista? Eredj te is, jobb odabent.

— Alszanak még — int fejével a ház felé a legény, s megfogja hátulról a hólapát nyelét. Ö küldené, de Pista nem tágít, míg meg nem szerzi a lapátot.

— Ügy, úgy, szórjad csak — nyugtázza Kati néni—, nem a doktorunk kezébe való

Utolsónak az öreg reumás Pilátus sántikál be a nádasdiak közül. Két bottal jön,

sziszegve, szuszogva, fél esztendeje táppénzes. Háta hajlott, ráncos arcában nincs semmi pilátusi, jellegtelen parasztarca van az öregnek, a Pilátus nevet a passió- játékban játszott szerep ragasztotta rá.

— Befűtöttek már? — kérdi két nyöszörgés között. Az ő tiszte, hogy hétfőnként begyújtson a rendelőben. Szidja a cudar időt, fájlalja a derekát, időváltozást jósol.

Megjön Acsádi is. Kucsmásan, csizmásán, irhabundásan. Vékony póznalábán nevetségesen lötyög a keménykérgű csizma, keskeny arcához, aranykeretes, modern szemüvegéhez sehogysem illik a behemót, kucsma.

— Szörnyű ez a vonat. Akár egy heringes doboz. És a bűz! Szörnyen álmos vagyok. Képzeld, ötkor keltem. — Csak foghegyről köszön vissza a betegeknek.

— Én ötkor jöttem meg — buggyant ki az ő száján. Már bánja, de Acsádi talán nem is hallotta, önmagával van elfoglalva. Az orrát fújja, s még mindig a bűzt emlegeti. A rendelőben vannak már, Acsádi vetkőzik, a szemüvegét törölgeti, vaksin hunyorog maga elé. — Hogy bírtad megszokni ezt az istállószagot? — kérdi Acsádi.

— Én kedvelem a tehénszagot — feleli. Mit finíorog ez itt? — bosszankodik.

— Százasba fogadnék egy gyufaszál ellenében, hogy nincs köztük egy sem, aki ma reggel mosakodott volna. Te jószagú isten, hol tart a magyar falu a higiéniától' Fokhagyma, pálinka, istálló. Ázsia. Egy darab, nyugatra tolt Ázsia — fintorog Acsádi a mikulicos tégelyt szagolgatva.

Bántja a rongyrázás, mintha nem tudná, hogy iskolai altiszt volt a papa. Incselkedik vele az ellenkezés, de legyűri. Margit nem bocsátaná meg, ha elriasztaná Acsádit. Legyűri indulatát, s amennyire tudja, szelíden:

— Azért nem kell szégyenkeznünk. Alig húsz éve népbetegség volt nálunk a tébécé — s mondaná tovább is, hogy maholnap a rákszűrést is befejezzük, hogy minden három falura két orvos jut, de elhallgat, mert Acsádi gúnyosan mosolyog. Eh, mit vitatkozzék? Mosakodtak, vagy nem mosakodtak, tény, hogy egyre több ember jön tiszta fehérneműben rendelésre. Kikapcsolja a villanyrezsót, tesz-vesz, szívja a cigarettáját, s azon töpreng, mi lelhette Acsádit. Eddig barátságos volt, de mintha kicserélték volna. És nem néz a szemébe, kerüli tekintetét. Nyugtalanságot érez, viszketni kezd a visszere, agyában éjszakai ablakzörgetések visszhangzanak, látja magát bandukolni a csatakos éjszakában, Margit zsémbelését hallja, Szabó hőzöngését, Tö- rőcsikné konokságát, s hallgat. És akkor megszólal Acsádi, messziről érkező rekedt fahangon:

— Mityen az a régi rendelő?

Nagy Szabó! — üti mellbe a felismerés.

— Lakni is ott akarok — közli Acsádi majdnem kihívón. Nem néz a szemébe most sem.

— Az elnök ajánlotta? ■— ugrik ki száján a kérdés.

— És ha ő? — kapja fel a fejét Acsádi. Milyen idegen az arca. Ilyennek még sohasem látta. — Rendbe fogja hozatni. Közelebb a betegeknek. És a telefont is beszerelteti.

Szabó. Csak Szabó lehetett. Egyszer szemtől szembe is megmondta Szabó a véleményét a telefon nélküli orvosi rendelőről. Mintha telefon nélkül nem találnák meg

37