Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)

tehette, indult haza. Idegesítette a szüntelen rohanás, tülekedés. Margitnak nem beszélt erről. Miért keserítse? A szőlejét is kedvelte, maga ültette gyümölcsfáit, a méheit, a csendet. Szabad idejében órákig elbabrált a kertjében. De most, harmadéve, mikor a téeszelnök betagosíttatta a szőlejét, nagyon elkedvetlenedett, s maga sürgette a főorvost.

— Hol van az megírva, hogy száműzetésben kell leélnem az életemet? Maholnap gyógyszerfelíró vén automata leszek, szakrendelési beutalókat firkáló bürokrata.

A főorvos homlokára tolta aranykeretes szemüvegét, úgy nézett rá.

— Jól néznénk ki, ha minden orvost elmenekítenénk a faluról, akit sérelem ér.

Nem várta meg a prédikáció végét, elrohant. Másnap kijött hozzá a főnök, ő

betegnél járt éppen, Margittal beszélt és megígérte, hogy városba helyezi, ha keres valakit maga helyett. Margit lankadatlan volt, járt Pesten, más városokban, mozgósította ismerőseit, de nem talált vállalkozót. Közben megkapták a betagosított szőlőért járó kártalanítást. — Építkezni fogunk — rendelkezett, s ő örült. Aki házat épít, marad. Semmi kedve nem volt már a városhoz. De Margit nem adta fel tervét. A ház mindig érték marad. — Majd eladjuk, ha arra kerül a sor — mondta Margit. — Innen is bejárhatsz, közel az állomás. Annyi séta kell is naponta.

Felért a kaptatón. Lihegett, megállt. Leni a lapban békésen aludt a falu a fehér takaró alatt. A sűrű hófüggöny mögül előpislogtak a lámpák, egy kémény szikrázó pernyét pöfékelt. Talán éppen Törőcsikék kéménye. Nyugtalanítja az asszony. Megkéri Acsádit, legyen rájuk gondja. Nézte a mozdulatlan házakat, s elszontyolodott. Holnaptól már Acsádit hívják. Igaz, lakni itt maradnak egyelőre, de meddig? Az a kémény vonta magára figyelmét. A cinóberpiros szikrák merész ívben törtek a magasba, aztán egymásután kioltotta őket a hó.

Jobblábába belenyilalt a fájdalom. Felszisszent. — Hasogass csak, majd Kapron- czay Miska elintéz — mormogta. Igen, legelső dolga lesz, hogy befekszik a lábával a sebészetre. Lesz már rá ideje. Meg a fogai rendbehozatalára is. Nemrég a főnök is szóvá tette. Értekezlet volt odabent a megyénél, annak a szünetében állt meg előtte. Félig tréfának szánta, de nem lehetett nem érteni.

— Suszternek cipője, szabónak nadrágja, orvosnak... — nem folytatta, csak félreérthetetlenül megkopogtatta a maga hibátlan műfogsorát. Na, majd lesz hamarosan neki is. Bolond Törőcsikné. Szégyen, az ő szégyene... Elhessentette a kéretlen támadt bosszankodást. Fél kilencre fog hivatalba járni, éjjel senki sem háborgatja, és igen, a maradiság ellen is harcba küldheti a falusi kollégákat. Az való már neki, a közegészségügy. Kap egy járást, előadásokat tartat, a felvilágosító munka felér a gyógyítással. Igen, az egészségügyi előadásokat új alapokra fogja helyezni. Milyen jó, hogy mindet másolattal készítette. Mondjanak mások amit akarnak, a tények az ő igazát bizonyítják. Az igaz, a prédikáció felesleges. De ő nem szokott prédikálni, ő mond is valamit. Nem véletlen, hogy itt, Bessenyőszálláson alig felényi a disentériás megbetegedések száma, mint más falvakban, mert sikerült rászoktatni az embereket, hogy mosatlanul semmit se egyenek meg. És talán dédelgetett továbbképzési elképzeléséhez is sikerül majd befolyásos támogatókat találnia, ha közelebb kerül az egészségügy eszmei irányítóihoz, mert mindeddig csak kinevették, megmosolyogták lobogását.

— Ugyan, kérlek, fantaszta vagy, Tibor bátyám! Kérdezd csak meg a kollégáktól, itt vannak. Ki az, aki vállalkoznék az effajta, szüntelen tanulásra? Négy szakot, minden körorvosnak? Maximalista vagy öregem — mosolygott a főorvos.

Pedig csak az állandó továbbképzés segíthet. A falusi orvos óhatatlanul lemarad. Tíz év és ötödét sem tudja annak, amivel egy frissdiplomást rászabadítanak az emberiségre. Egy jó falusi orvos nem élhet meg anélkül, hogy legalább szülészi, sebészi belgyógyászati és fogászati szakképesítéssel ne bírjon. És két évenként egy-két hónapi kórházi gyakorlat. Kétezeregyszáz falusi orvos praktizál az országban, háromezer- valahány a falvak száma. Néhányszáz helyettesítővel megoldható volna és még mindig olcsóbb, mint a kórházi ágyak szaporítása. Minden embert évente legalább egyszer megvizsgálnának. Javaslatát nemegyszer részletesen kidolgozta már, be is küldte, de elkallódott. Ha odabent lesz, élőiről kezdi. Nem volt már fáradt, egészen felfrissült.

34