Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)

DEBRECZENIIMRE

HEPATITIS

Félúton járt már, a kapta tón taposta a puha havat, mikor az első kakasszót meghallotta. Megállt, szeméhez emelte karóráját, de csak egy elmosódó halványzöld körlapot látott. Táskáját térdei közé szorította, s míg bepárásodott szemüvegével piszmogott, találgatta, mennyi lehet az idő. Különben nem törődött a tovatűnő idővel, de mostanában számon tartotta a napokat. Még tíz, még hat, még kettő, még ez az egy. az utolsó.

Négy hete érkezett Acsádi. Még egy nap, aztán... holnap éjjel már Acsádit hívják. Nem valószínű persze, nincs nagybeteg a faluban. Várhatott volna még egy napot ez a gyerek, nem késett volna el.

Valamivel tizenegy után zörgették meg az ablakot. Ébren volt még, utolsó egészségügyi előadásának jelentését gépelte a rendelőben — ne maradjon el az sem —, mikor bezörgettek. Nem számított rá, összerezzent.

Az öreg Vass volt, a tehénistálló asztmás éjjeliőre: Résnyire nyitotta az ablakot, kiszólt. Az öreg úgy szuszogott, mint egy rossz kovácsfújtató. Nem asztmás tüdőnek való ez a meredek, percekig kapkodott levegő után, mire kilihegte végre;

— Tüstént tessék jönni... a Törőcsik lány . .. Molnárné .. . hallja doktor úr? — bökött bütykös ujjúval maga mögé és megborzongott.

Lent a faluban egymásnak felelgetve, panaszosan vonítottak a kutyák. Percekbe telt, mire megértette, hogy a körzeti ápolónő hivatja. Ismerte Molnárnét, ok nélkül nem szokta zavarni. Sebtében táskájába dobálta, amit szükségesnek vélt, firkantott néhánysoros üzenetet Margitnak — rossz alvó, nem akarta felébreszteni —, öltözött, s indult. Sietett, amennyire fájós, visszeres lába s a vastag hó engedte. Az öreg ott fújtatott a nyomában, még mindig a kutyák miatt békétlenkedett:

— Mert megérzi azt az állat. Szegény lány talán nem éri meg a reggelt.

— Mi maga, bagoly vagy vénasszony? — dörrentett az éjjeliőrre. Az öreg elhallgatott. Szótlanul taposták a havat. Izzadni kezdett, bosszankodott. Magában Acsádit korholta. Hogy akarja megszokni a falut, ha minden éjszakáját a városban tölti? Négy hét alatt egyszer sem aludt idekint, pedig mindjárt az első napon felajánlotta neki egyik szobáját. Az orvos lakjon a munkahelyén.

Jó negyedórás gyaloglás után értek a házak közé. Az öreg elköszönt, visszament az istállóba.

— Farfekvés — jött elébe Molnárné — behavazott, járhatatlan az országút, nem tudnak kijönni a mentők — tárta szét mezítlen, izmos karját.

A lány az ágyon feküdt, száját véresre harapdálta, keze görcsösen markolta a gyűrött ágyneműt, arca elkínzott, szeme könnyes. Barna haja csapzottan terült szét a lucskossá izzadt párnán, erőtlenül pihegett. Az anyja, középkorú, szikár parasztasszony, ellenségesen meredt rá. A szekrénynek támaszkodva állt, keze a köténye alatt, savószín szeméből gyűlölet sugárzott.

— Tiszta ágyneműt, gyorsan! — parancsolta. Az asszony nem mozdult. Állt dacosan, kihívón, vértelen száját beszopva.

Molnárné a szekrényhez lépett, félretolta a gyűlölködőt, kituszkolta a konyhába.

— Én idehaza vagyok — sziszegte Törőcsikné, s átkozódni kezdett. — Akkor tört volna el a lába, mikor először ment a városba. Megmondtam én előre, hogy ez lesz a vége. Ilyen szégyent... — kerepelt odakint is.

— A vízre legyen gondja — szólt ki Molnárné — sok víz kell, jó forró. — Míg az ágyneműváltással foglalatoskodott, megpaskolta a szipogó lány arcát. — Jól van, jól, ne félj, megkedveli ám. Még büszke is lesz, ha először szólítja nagyanyámnak az unokája.