Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)
A lány könnyein egy pillanatra átcsillanl a reménykedés, nyomban utána felszisszent. Jöttek a görcsök. Munkához láttak. Soká tartott. Erőtlen volt a lány, ő maga is sokat piszmogott, régen vezetett utoljára farfekvéses szülést, csak nehezen tudta magát rászánni a metszésre. A gyerek egészen lila volt már, de Molnárné életre pofozta. Ügyes, életre való asszony ez a Molnárné. A varratokkal is hosszasan ügyetlenkedett, bosszantotta a konyhában fortyogó asszony. Kétszer is le kellett ülnie közben, reszketni kezdett a lába. Ideje, hogy rendbe tétesse visszereit. Molnárné megfürdette, pólyába rakta a kicsit, megmutatta az anyának. Az elernyedve feküdt. Erőtlenül fordította meg fejét, szeméből patakzott a könny. — Jöjjön be maga is, Maris — szólt ki a konyhába —, nézze meg ezt a vasgyúrót. Ha nincs öt kilós, akármi legyek. Törőesikné nem jött, a lány zokogni kezdett. — Megígérte, hogy elvesz. Elválik és elvesz ... — El ám, az isten az eszedet! — zsörtölt a konyhából az öregasszony. — Más gondia sincs, minthogy egy ilyen libát elvegyen. Csak addig kellettél neki. . csak arra . . . Hónapok óta az orrát sem dugta ide. — Mert édesanyám lúgkővel fenyegette — sírta a lány. — A szeme közé is öntöm, csak lássam meg — fenyegetőzött az öregasszony. — Micsoda szégyen — hajtogatta. Elrakta műszereit, indulni készült. Molnárné tett, vett, látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nehezére esik elkezdeni. Aztán csak nekidurálta magát: — Igaz, hogy elmegy tőlünk, doktor úr? — hangjából aggodalom érződött, s árnyalatnyi vád. — A csikók, Molnárné, a csikók. Nem bírják már. — Ha venne egy autót, doktor úr ... — Nem fejezhette be. Törőesikné jött be. Nem nézett az ágyra. — Maga meg békéljen már, Törőesikné — fordult hozzá. — Könnyen beszél a doktor úr, nem a maga szégyene. — Ugyan — legyintett ő —, szégyen? Hol van a tavalyi hó? Rég nincs már törvénytelen gyerek. A törvény ... Törőesikné ellenségesen közbecsattant: — A törvény csak papír, ujjal mutogatnak rám. Mondtam ennek a szukának, de hiába beszéltem. De itt nem marad. Fogja a kölykét, s menjen amerre lát. Próbálta jobb belátásra bírni a felbőszült asszonyt, de az csak mondta a magáét. Adott Molnárnénak néhány utasítást még, s hazaindult. Kedvetlen volt. A kórra! meg lehet küzdeni, de az előítéletekkel? Taposta a süppedő havat. Ilyenkor mindig megbánja, hogy ilyen messze, falun kívülre építette a házát. De ez az utolsó ilyen éjjeli talpalás, holnap már nyugodtan alhat, senki sem zörgetheti fel. öt esztendeje verekszik azért a tisztiorvosi íróasztalért. Margit beszélte rá. „Nem neked való már a falu, Tibor.” Most megint meggyőződhetett felőle. A János kórházban kezdte. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy falusi körorvos lesz, kineveti. Jól indult, reményteljesen. Főnökei, kollégái kedvelték, s akkor közbejött az a buta eset. Ősz volt, bágyadt koraősz, ebédidő. Odakint levegőzött a rozsdáslombú fák alatt, mikor hozzárohant az a rémült alak. Valami fuvaros, akinek elütötték a lovát a kórház előtt. Addig könyörgött, rimánkodott, mígnem engedett neki, összevarrta a szerencsétlen állat félpofáját, s elfogadta azt a százast. Az esetből ügy lett, az ügyből fegyelmi. Protektora nem volt, falura tanácsolták. Margit sehogy sem tudta megszokni a falut, szüntelen elkívánkozott. Unatkozott, hiányzott neki a társaság. Ő maradt volna, de Margit nem nyugodott. Az utóbbi években mind türelmetlenebbé vált. Akárhányszor kijött valaki a megyétől, járástól, Margit megkörnyékezte. Már resteilte, de nem szólt. Utálta a civakodást. „Elparlagiasodsz, Tibor, napról napra egyre jobban lemaradsz.” Ebben igaza van Margitnak. A szakfolyóiratok pótoltak ugyan valamicskét, szakcikket évek óta nem írt már. De a városban nem érezte már jól magát. Ha értekezletre rendelték, alig várta, hogy véget érjen. Mihelyt 3 ÉLETÜNK 33
