Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Solymos Ida: Estély a kultúrsznobnál, Tárgyalás (versek)
Sólymos Ida: ESTÉLY A KULTÜRSZNOBNÁL — Koncz Mártának — Zavart vagyok, mert beléptem e sárga, lim-lomokkal zsúfolt borzadályba. Neve, szokás szerint: lakószoba. Itt látható a tárgyak alkonya: négertestű lámpa, posztókutya, girland, szekrényen, ajtón sokredőjű firhang, üleped alá horgolt csipke ábra, párna szalmából, posztóból, delénből, préselt üvegváza, nyomatok az égről és csiri-csáré korsógyűjtemény — hagyomány és műpártolás ürügyén. Magam is dísztárgy, ülök s nevetek. Csipegetem a datolyát, a szőlőt. Decens vagyok, mint pályacsúcson hősnők. Én: kultúrtermék, szó, amely lebeg a vendéglátó képzelet egén, i'égig-nem-gondolt sorkezdet, lenni: CÉL, hajtorony, szipka, távoliét és beteg hiányérzet, mely kezeket keres, de jaj, nem itt, ahova beterelt a rosszul tájolt gyűjtöszenvedély. ..Szavalj valamit magadtól!” — hánytorog szoba és kép, a ronda bútorok — nógat a fennkölt kultúrgyülekezet... de én egy más holdudvarban megyek! Ütés ne érjen, behúzom nyakam: árnyamnak is csak didergése van. Felületem alatt régen ragasztgatok védelmemre szótaghoz szótagot, mint akivel már Isten vitatkozott s ott feledte a mondat közepén. Arcába túr, nyakába vág a tél — de ö csak érte fut és nélküle remél. TÁRGYALÁS Hogy én lettem volna, ki csak Öt dadogta? törvényt elkiáltott? kodifikált? másolt? Nem én voltam, kérem. Nem leszek halottja. Élője se voltam. Kit keresnek, más volt. Mint lehetnék én az, aki hirdet eszmét? s ki szentháromságot sebtiben hoz össze? Sose voltam nála váltig kérlelt vendég, aki magányát egy tévedésre kösse. 27
