Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Szapudi András: Nem vagy te hős (vers)
Tanú nem vallhatja, hogy én égig-érö imádattal zengtem az ő Homlok-ráncát. S mint lehetnék, én — az ábécét sem értő — fohásszá nyúlt lépés, madár-szaladgálás? Az se vagyok, aki szobrászoknál házal: az Ö Arcát véssék! — lopok hozzá márványt... Köpjem ki a tüdőm, ha pocsolyában feje fölé láttam egy égbolt szivárványt. Más volt, ki nevemben fölverte a holtat, hogy az Ö ásvány-mély Pupilláját lássa. Megesik, hogy saját lábam elbotoltat •— mint lehetne arcom Lelkének lakása? Nem aláztam érte magamat vigasszal s ábrázatom sem lett vízvezeték-sárga! Nem ültem mellette szirt-merev inakkal. Nem én öltözködtem talpig ragyogásba. Nem is az én hátam lett tojáshéj-görbe. Nem voltam hasznára s nincs belőlem kára. Léggömb-könnyű kedvvel sem ültem a földre holttá álmodottból elevenné áldva. Még hogy én jajongtam, szélnél hangosabban?! s netán nyelvet öltök szokásra, szabályra? Vakmerő sem voltam. Ha itt még titok, van, holtsüket a bíró, a tanú meg gyáva. Szapudi András: NEM VAGY TE HŐS Nem vagy te hős, se igazabb másnál — hiába álmodoztál — ne áltasd, ne csald önmagad, inkább valami mást tanulj már, kedves kölyök — ígéreted, ne félj, nem kéri senki számon, nem kapsz pofont, te nagy-gyerek, az ököl-szívű durvaságtól az elmaradt nagy-tettekért, szegény nagyapád sem pirít rád: egy angyal lefogta szemét a befonták őt mennyei rózsák. Fölfedned e kudarcodat nehezebb más önvallomásnál — de halálig csalnád magad?! — Valami egyszerűt tanulj már!
