Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)

tak, mint csúíondáros gonosz törpék, aztán áhítattal dőlt egy kapufélfának beillő öreg szilfához, melynek több hatalmas ága korhadozott már s félrecsapott, szabálytalan levelei fáradtan csüngtek alá.

— A szilfa — mondogatta apja többször — hirtelen megbetegszik, száradni kezd s nem lehet megmenteni többé. Talán a fajta öreg már, mint a tiszafa, s pusztulásra van ítéive, akár az állatvilágban a bölény.

A tájnak itt alpesi jellege kerekedett, már csak azért is, mert a rét szélén tehenek legelésztek, a pásztor hatalmasakat hujántott, vagy pattintott egyet-egyet ostorával, a kutya meg eszeveszetten csaholt s addig rángatta az elbitangoló barmok lebernye- gét, míg vissza nem tértek a csordába. Jobbra egy kis emelkedésen, a legmagasabb helyen, vörösfenyők álltak szilárdan, mint amelyek csak egymás közt érzik jól magukat, bírják a forróságot, a fagyot s a szelet, edzettek voltak és szívósak, s vörös bőrük, gyér levélzetük rőt szakállú vikingek csoportjára emlékeztetett, akik idetévedtek, nem kívántak elegyedni, de mint vendégek szívesen vállalták a csúcsokon az őrszemek kemény, küzdelmes szolgálatát.

Zoltánt azonban a szíve hajtotta, és bár tekintetével végigsimogatta néhányszor a rétet, mely kissé színpadiasán hatott a maga körülhatároltságában s itt-ott tisztán kivehető kijáróival, nagy léptekkel szelte át a fennsíkot s újból csak annyit állapított meg, hogy a növényzet itt alig különbözik a Kövesvölgy flórájától, mert itt is a kakukkfű illata csapja meg az ember orrát, s kutyatej éktelenkedik sárgászölden a zsálya és püspökszegfű között. De most nem töltötte velük idejét, lesz még rá alkalom, gondolta ,s mikor újra belépett az erdőbe, jólesett neki a hűvösség, mert alaposan megizzadt a réten, ahol felgyűlt a meleg, mint valami roppant medencében, s átáztaíta az ingét. Itt újból szédítően magas jegenyefenyők között haladt, törzsük cserepes volt és szabályos, s csak fönt a hegyük lombosodott ki, mintha seprűket vagy pemetéket dug'dostak volna a földbe, hosszú nyelüknél fogva. A talajt síkos tűlevelek fedték, amelyek gyantásán egymáshoz tapadtak, s lehetetlenné tették, hogy bármily gyéren is felverődjek az aljnövényzet. Csak száraz tobozok hevertek itt-ott, s egy-egy madár, talán fakopács neszezett a magasban.

— Viola! — gondolta Zoltán, amikor kiért a magastetői országúira, mely fehéren nyúlt el a fák közt, mint egy kiszáradt folyómeder. A meleg vibrált, táncolt fölötte, s a finom por, mely felcsapott, valahányszor kocsi döcögött vagy autó surrant keresztül rajta, belepte a füvet s a lombokat. Mintha elfehéredtek volna aléltságukban, olyan élettelenül kornyadoztak a fák, gallyaik bénán csüngtek alá s a sűrűn egymáshoz tapadó levelek, melyeket belepett a finom mészréteg, magas, fehér bástyafalakként meredeztek kétoldalt. Még az útiárkok árva, koldus virágai is lemondóan csüg- gesztették le megőszült fejüket, s fuldokolva az örökké felhozó szitált porban, eső után sóvárogtak.

Zoltán úgy érezte, hogy az orra kiszáradt, s örült, amikor ismét a fák közt lépegetett már, letérve arra a dűlőútra, amely alig néhány száz méternyire a sűrűben rejtőzködő erdészházhoz vezet. Itt meg kellett állnia, mert a szíve megdobbant, s egy kicsit behúzódott a fák közé, a bozótba, hogy megpihenjen. Tulajdonképpen maga sem tudta, mit akar, talán csak a házat kívánta megtekinteni messziről, abban reménykedvén, hogy Viola éppen kilép az ajtón vagy talán kint ül a kertben a hársfa alatt, mely árnyat vet, s kissé túl nyáriasan, könnyen öltözködve, többet sejtet teste szépségéből, mint egyébként. A mappája a hóna alatt szorongott, de esze ágában sem volt rajzolni most, lassan óvatosan ment előre, nem az úton, hanem valamivel beljebb, újra a bükkösben, úgy tett, mintha cserkészne, ha mégis találkoznék valakivel, talán éppen ővele, bár ez szabad terület, itt mindenki járkálhat kedvére és nem tartozik magyarázattal, hogy miért tévedt éppen erre. Mások is járnak itt; az erdészháztól nem messzire a kerületvezető vadász lakik, akit már tavaly megismert a vendéglőben, mert az sem veti meg az italt, és szívesen elsörözget, ha ideje engedi. Ideje meg mindig akadt, amíg járta hatalmas kerületét, s fülelt, hogy nem hall-e lövést, mely orvvadásztól származik. De meg ő is elejtett egy-egy dúvadat, még kóbor kutyát és macskát is, mert ezekért pénzt kapott, s az újra jó volt egy kis italra.

Zoltán hátulról akarta megközelíteni az erdészházat, már arra is gondolt, hogy

21