Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)

bemegy vizet kérni, a hőséget használván fel ürügyül arra, hogy lássa az áhított asz- szonyt. Az erdő itt kifogástalan volt, elegyes, ahogy az erdészek mondják, a bükk uralkodott, de megbújtak, sőt szépen kifejlődtek a töltelékfák is, s mindenfelé buján tenyészett az újulat. S hogy a kép teljes legyen, bent a mélyben Zoltán egy pillanatra egy őzet látott feltűnni, riadt, bársonyos szemével, villás agancsával s fehér tükrével a farán. Gyámoltalanul bámult a jövevényre, szinte megigézetten s már surrant is tova nesztelenül. Zoltán csak annyit tudott megállapítani, hogy bak volt, de nem a javából, mert a villás agancs áruló jegy, s így a tilalmi idő leteltével, üzekedés után ez a szegény kis állat is alighanem terítékre kerül. Erre a gondolatra elfacsarodott a szíve, mert az őzeket mindig sajnálta, s már gyerekkorában tiltakozott vadászatuk ellen, ha apja egy-egy őz elejtése után megkapta a maga részét az osztozkodásnál. Tőle tudta, hogy a hatos őzbak az igazi, különösen ha sűrűn gyöngyös is az agancsa és hozzá szétáll. Az ilyet kímélik egy ideig, hogy hasonló utódok származzanak tőle, de aztán azért lövik le, mert szép.

Ebben a pillanatban tompa dörrenést hallott, olyan közelről, hogy önkéntelenül összerezzent. Furcsállta a dolgot, mert tudta, hogy ilyenkor, július elején, őzet nem szabad lőni, s egy kissé el is keserítette a gondolat, hogy talán éppen Viola férje feledkezett meg magáról. A főerdész hatósági személy volt, s ha ő nem ügyelt a szabályokra, akkor milyen jogon vont kérdőre másokat, vagy juttatott esetleg a törvény kezére? Ez kissé megzavarta, s most nem tudta, hogy jelt adjon-e magáról, vagy lapuljon-e meg még jobban, s tegyen úgy, mintha semmit sem hallott volna. De aztán arra gondolt, hogy mégsem bújik el, hiszen ha valóban Hegedűs Gábor a tettes, akkor az asszony is bele van avatva a dologba, s akkor ő lekötelező elnézést tanúsíthat iránta, sőt titoktartást fogadhat, ami már lehetőség a bizalmasabb közeledésre.

Kilépett hát az útra s meglepődött, amikor az erdészház udvarán több személyt látott ácsorogni, köztük őt is, Violát, amint éppen a kertajtó felé siet, hogy azt kinyissa a kerületvezető vadász, Ambrus Péter előtt, aki valami vonagló vöröses állatot tart a kezében lábánál fogva, s hangosan hahotázva lép be rajta.

— Végre meglőttem! — kiáltott a vadász. — No, itt van! Most már nem hurcolja el a csirkéket, hogy a fene enné meg a zsiványát. Persze, kölykei vannak. Ni- csak, vagy hat — s odabökött az állat hasán kidudorodó apró mellbimbókra.

Zoltán egy kissé megtorpant, úgy látszik, mégsem az őzbakot lőtték le, ami részben jólesett neki, őszintén szomorkodott volna miatta, másrészt azonban így a jogcíme is füstbement, hogy Hegedűséket, elsősorban pedig az asszonyt lekötelezze magának. Némi fanyalgással a szerencsés lehetőség megszűnte miatt, de azért ugyanolyan felajzottan lépett ő is a kerítéshez, mint akit csupán a kíváncsiság hajt, s illedelmesen érdeklődött:

— Mit tetszettek lőni?

— Rókát — válaszolt büszkén a vadász, s a még vonagló, de már majdnem élettelen állatot ledobta a földre. Hirtelen valamennyien körülállták a kis, vörnyeges ragadozót, mely szép szabású, hegyes fejecskéjével annyi okosságot árul el, mint egyetlen rokona sem. Zoltán is beóvakodott a nyitott verőcén s odaállt a bámészkodók közé, úgy, hogy végre Violát is megnézze kedvére anélkül, hogy ez feltűnést keltene. S ezt nyugodtan megtehette, mert az asszony szinte észre sem vette őt, any- nyira elmerült a halódó róka szemléletébe, de meg a többiek is, különösen a vadász, aki saját dicsőségeként kezelve a szerencsés találatot, szívesen részletezte a siker körülményeit.

—• Tudtam, hogy itt kell valahol lennie a rókakotoréknak — bökte hátra zöld kalapját s elégedetten dörzsölgette borostás állát. — Már napok óta rágja az asszony a fülem, hogy egyre fogynak a csibék, meg maga is, Viola asszony. Igaz? — s kissé üresen, ostobán heherészett. Vékony, sovány ember volt, görbe testtartású s a haja erősen szürkült. Látszott rajta, hogy külsejével nem sokat törődik, most is olyan volt a képe, mint a kefe, mert van rá eset, hogy egy hétig sem borotválkozik. De vidám, kissé apró szemű, huncut tekintetű, derűs férfi volt a vadász, mindenen jóízűen kacagott akkor is, ha inkább szomorkodnia kellett volna. Nem érezte sohasem szűk-