Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)

ják erejét s az erdő belsejébe már csak szelíd fuvalom hatoljon. Mert a bükk meg a luc csak gyengén kapaszkodik meg a talajban s ha nem társulna e szélálló fákkal, menthetetlenül megroppanna és kidőlne. Külön világ ez, fiam — tűnődött el a föl- hevült erdész. — Mert mind a fényre áhítozik ugyan, attól részegül s felületét is megsokszorozza leveleinek végtelen tömegével, hogy még éhesebben habzsolja, falja millió apró szemcséivel a napsugarat, de azért van olyan fa, amely kezdettől fogva beletörődik másodrendű sorsába, megelégszik a fény apró morzsáival, amelyek a fenti terített asztalról hullanak alá s eleve lemond a dicsőségről. Ezek a tisztes polgárok. Jól érzik magukat az árnyékban, a párás félhomályban, közel a nyirkos alomtakaróhoz, vagy a kósza aljnövényzethez, s nem óhajtják látni a napot. De aztán van ravasz is köztük! De van ám! a luc ilyen! — harsogott erőteljesen a férfi, mintha leleplezne valami alattomos bűnözőt. — Igen, a luc! A tölgy közé keveredik! Eleinte alázatosan meghúzódik a fák királyának hóna alatt, szerényen tengődik, éldegél, lázongás nélkül vállalja elnyomott szerepét, aztán hirtelen nekidurálja magát, erősödik és nőni kezd, már-már a tölgy koronaszintjéhez közeledik, s egy szép napon, felnyűjtott dárdájával föléje szökken. S akkor nincs irgalom! A leigázott bosszút áll! Nő, nő, ágai felkopnak, hogy csúcsai annál merészebben fúródjanak az egekbe, a tölgy pedig az árnyékba szorul, ott senyved, sorvad s egyszerre csak elhal. Mint amikor egy osztály pusztul el, ha az alsó, sötét pincékben élő tömegek megsokallják a fény hiányát, s átveszik a hatalmat. S még valami! — folytatta ragyogó arccal apja, aki olyan fekete volt, mint ő, de edzettebb és keményebb nála. — Ezek a leigázottak, ezek a második szintre szorultak, ha végképp beletörődnek sorsukba, ami kifejlett erdőnél már sokszor törvényszerű is, vagyis megelégszenek a szűk fénnyel, a kevesebb csapadékkal, csak termetükben hitványabbak amazoknál, mert ha kidöntik őket, kiderül, hogy fájuk sűrűbb, szívósabb és tartósabb, mint azoké, amelyek a fenti bőséget élvezték ugyan, de kissé el is puhultak tőle. Hát nem olyan, mint az emberi világ? — kacagott kivörösödött arccal, harsányan az apa.

Zoltán botjával csapkodva bandukolt az erdei úton. Kétoldalt a fák végtelen oszlopsora egykedvűségében és változatlanságában vált nagyszabásúvá és lenyűgözővé. A feszes rend valami stilizált, gigantikus műalkotás benyomását tette, talán ördöngős labirintusét, melynek megtévesztő útvesztői felismerhetetlenül nyílnak egymásba vagy kászálódnak össze, mert itt már mindenütt sima törzsű bükkök sorakoztak katonásan, hengeresek voltak és beláthatatlan magasságig csupaszok, és így a leggyakorlottabb szem sem tudott volna különbséget tenni közöttük. Van valami erőteljes az azonos tárgyak ismétlődésében, mint a monoton ritmusban, mely tompán zúg, zakatol s a végén eszeveszett tettre késztet. Zoltán régi képekre gondolt, főleg szentképekre, ahol végtelen sorban álltak egymás mellett azonos ruhájú szerzetesek vagy éneklő angyalok, s e képek rendkívüli hatása éppen abban rejlett, hogy egyetlen formát ismételgettek a végtelenségig. Az erő a rendezettségben bontakozott ki s lett jóval szuggesztívabb, mintha ágáló figurák egymás hegyén-hátán nyüzsögtek volna.

A bükk ezüstszürke csoportja után, mely merev volt és dermedt, mint valami kegyes kórus tagjainak serege, könnyed, bohémes betolakodókként laza lombozató kőrisfák következtek, s ezzel az aljnövényzet is színt váltott. A bükk sűrű és zárt, levelei fényesek és szikrázva verik vissza a napot, alatta csak a müge, az őzsaláta s a gombák bújnak meg, de itt hirtelen felélénkült a talaj, fű nőtt, perje és tippan, s a fény is beszivárgott a magasból, megbontva a félhomály szigorú egyöntetűségét, mint az üvegfestmény, amelyen át élénk, tarka színpászták szóródnak a templom hideg márványpadozatára.

Zoltán egy pillanatra megállt és körülnézett. A fák meg se moccantak, olyan szélcsend volt még mindig, pedig itt már a csúcsok közt barangolt. S az út végén, mint valami aranykapu, mely a várból a várudvarba vezet, már tömören vakított a nap fényözöne, s a kilátás egy kiöblösödő, hatalmas fennsíkra nyílt. Ismerte a helyet, s felkészült a nagy pillanatia, amikor kilép a sűrűből s a dús, tarka rétre érkezik, melyet köröskörül fák öveznek, mert az út csak a rétség másik oldalán folytatódik diadalívszerűen egymásba kulcsolódó lombok alatt. Amíg sietett kifelé, botjával lefejezett egy-egy barnafoltos párducgalócát, melyek minduntalan előtte lábatlankod20