Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)
el, hogy lám, neki milyen szeme és szimata van, azonnal meg tud ítélni valakit, mint. a műértő, aki bolyong a képcsarnokban s egyetlen pillantással felismeri a remekművet. Nem mulaszthatta el, hogy Viola nagyanyjának házát alaposan meg ne vizsgálja messziről, a reményteljes várakozás izgalmával, de minthogy ott senki nem mozdult, a terasz tikkadtan, megadással tűrte a nap szikrázó dühét, s az ablakban sem tűnt fel az édes fej, ami bizonyára megváltoztatta volna jelenlegi útirányát, némi csalódással szívében, de csöppet sem csüggedve ment tovább. Az volt a terve, hogy átvág az erdőn a magastetői útig, s ott a fák közt, csapások és ösvények igénybevételével megközelíti az erdészlakot, melyben Viola Hegedűs Gábor főerdésszel él. Előbb azonban, mint valami ünnepi előjáték színei és jelenetei, tobzódva vonultak el előtte a rét s a hegyoldal virágai s az erdőt oltalmazó kuporgó bokrok, melyek tüskéikkel, töviseikkel s áthatolhatatlan bozótjukkal feltűnő módon figyelmeztették a vándort, hogy határmezsgye ez, s aki áthatol rajta, az a fák országába lép. A lankán csak egy-egy ökörfarkkóró sárga lángoszlopa tört föl a magasba, aztán kék harangvirágok s a galaj bódító gomolya vonta el az erdőről a figyelmet, a kígyószisz idegesen nyújtogatta a fullánkját, a nadragulya rút, fakó gyűszűi már félelmet keltettek és az iszalag, mely sűrűn át- és átszőtte a galagonyát, a fagyait s a kökényt, tekergőzve, himbálózva, áttörhetetlen sövénnyé fonta össze a védelmi gyepüt, mint valami elvarázsolt mesebeli hüllő, melyre roppant kincseket bíztak. Zoltán szeretetét az erdő iránt apja ébresztgette, aki erdész volt az Alföldön s mikor még anyja is élt, sokat kószált vele az akácosokban és tölgyesekben, s esténként otthon annyit mesélt az erdő rejtelmes életéről. Mindig rágondolt először, ha belépett ebbe a zárt világba, amely látszatra csupa fegyelem, véglegesség és megállapodás, s közben kaland és megtorlás, lázadás és elnyomás drámai színhelye. Aki rátér az erdei útra s megcsapja tüstént az a hűs, kissé nyirkos, s néha az erjedt avarnak szeszes szaga, csak lelkendezik és ámul, teleszívja tüdejét a tiszta, zamatos levegővel s ujjong, hogy egyedül van végre, messze az emberi világtól, s itt csak tűnődnie és szemlélődnie kell. De amikor beljebb hatol a sűrűbe, mikor eltünedeznek az erdőszéli bokrok s a széltől gyakran megtépázott alacsonyabb fák, melyek ág- bogasak még, hogy kifárasszák, megtörjék a viharok erejét, s az erdő belsejét, mint érzékeny szerveket, kíméljék a durva megpróbáltatásoktól, akkor kezdi sejteni, hogy itt valami közösségbe lépett, tömérdek élőlény társadalmába, melyhez a talajt turkáló egerek ugyanúgy hozzátartoznak, mint az orvoskodó harkályok, vagy a párás, fülledt félhomály. — Nézd csak meg — mondta apja valamikor —, milyen a tölgy, ha egyedül nő fel a réten. Alighogy kibújik a földből, kezd terpeszkedni, terebélyesedni. Nem szökik a magasba, nem lesz oszlopos a törzse, hanem zömök, otromba, tagbaszakadt, lombozata az ég kupolájának formáját veszi fel s széttárt ágai iszonyú erőt fejtenek ki, hogy megkapaszkodjanak a megbízhatatlan levegőben. Egész élete a magányos emberé, akinek nincs segítőtársa, egyedül áll a világban, s ez erőssé és önállóvá teszi ugyan, mert minden vésszel magának kell megküzdenie, számolva az orkánnal is, de nem tud nőni, nem törhet magasba, mint az a költő, aki örökké a létfenntartás gondjaival küszködik, s nincs módja rá, hogy védettségében igazán kifejlessze rejtett adottságait. Mert a tölgy, ha erdőbe kerül, különösen ha nagy riválisával, a bükkel elegyítik, vagy éppen lucfenyővel, akkor nézd meg, mire képes! Egyik a másikat ösztönzi, izgatja, nyugtalanítja! Még egy-egy gyertyánt is ültetnek közéjük, hogy annál hevesebben igyekezzenek a magasba, mert ezek a fafajták mind különböznek egymástól, a tölgy jobban igényli a fényt, mint a bükk, a gyertyán viszont a bükknéi mohóbb, sőt a lucnál is, erre aztán megindul a verseny, a gyürkőzés, a párviadal az elsőbbségért. A cél a felső koronaszint! S micsoda hajsza ez! De nemcsak hajsza! — kacagott fel apja szinte gyerekesen afeletti örömében, hogy a szakmájáról beszélhet. — Mert a fák ugyanakkor védik is egymást, egymás közt marakszanak, de ha a veszedelem közös, összefognak s egységesen állnak ellent a külső támadásnak. Figyeld meg, ha fergeteg kerekedik! Az erdőszegély fái, a tölgy, a hárs, a gyertyán, meg a bokrok mind nekivetik hátukat a szélnek, hogy megjuhászítsák, szétmorzsol2* 19
