Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Arcképcsarnok. Tüskés Tibor: Káldi János
KÁLDI JÁNOS Zentai Pál rajza A tehetség törvényei kiszámíthatatlanok. Amit tudunk róla, azt is utólag tudjuk meg, s jobbára csak néhány külsőséges adathoz köthetjük. Például, hogy Rimbaud tizenhattól húsz éves koráig írt egy kötetnyi verset, aztán hátat fordított az irodalomnak, Európának, és elment Afrikába, hol harminchét éves korában meghalt. De az a félszáz kamaszkori vers belépőjegy volt a halhatatlanságba. Goethe viszont, mint egy cserépkályha, állandó hőfokon, nyolcvanhárom éves koráig, minden műfajban és klasszikus szinten ontotta műveit. Berzsenyit egy kritika némí- totta el. Adyt minden támadás új versre tüzelt. Káldi János alighanem azok közé a költők közé tartozik, akik lassan, nagy-nagy csöndben, évekig, évtizedekig érnek és alakítják ki igazi hangjukat, sajátos mondanivalójukat. A közönség jobban szereti a zajos sikereket, a meglepetéseket. Fülét akkor kapja oda, ha valami szokatlant, különlegeset, meghökkentőt hall. Ezt persze nem lehet kikényszerítenie annak, akinek nem kenyere a meghökkenteni akarás. Az ilyen alkatú írónak azonban — azt hiszem — megnyugtató az, hogy a szokatlan olvasói érdeklődés gyakran nagyon is múló értéket kap föl és ejt el. Káldi költői tehetségének természete, bármennyire furcsán hangzik ez, nem a hagyományos értelemben vett lírai természet, sokkal inkább „epikai”. Káldi introvertált alkat; a versben nem lelkének háborgásait, látomásait vetíti ki, hanem a külső látványhoz, a külvilág benyomásaihoz, eseményeihez fűzi érzéseit és gondolatait. Jól mutatják ezt már verseiméi: A révfülöpi parton, Olvasó kanász, Fiatal költőtársam naplójába, Egy régi rézkürtre, Feljegyzések a Keleti pályaudvar várótermében stb. Ihlete nem a dalé s nem is a látomásé, műfaja nem az idill s nem a rapszódia. A „történet” s a hozzá fűzött költői figyelmeztetés uralkodik itt a versen, a költői eszközök közül is a leggyakrabban használt a leírás, az ellentét, a kérdés, a fogalmi meghatározás, és nem a metafora, a költői kép. Űjabb verseiben új formák, modernebb kifejezésmódok után kutat. A szabott, rímes sorokat feloldja, s a szabadvers lehetőségeit próbálja. A „prózainak” és a „költőinek” az elegyítése itt mintha jobban helyénvaló lenne, s érdekes, különböző hosszúságú, tengelyre állított sorokból épülő versei új színt hoztak költészetébe. Friss hangú, megragadó szerelmes vallomásai, valamint a gyászt, az elmúlást panaszló versei már a kísérlet eredményét bizonyítják. Káldi János emberségért, a szépség, jóság és szabadság jogáért éneklő, 11
