Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Morvay Gyula: Csébi János és még húszan (elbeszélés)

mondani, kérem. Mink észre se vesszük, tessék elhinni, csak egyszerre, reggelre, mások vagyunk. Más ruhát hordanak az asszonyok, mások a betűk, mást mondanak a betűk, még a nyelvünk is más, mert mink eddig soha nem hallottuk, hogy kapitalista, meg imperialista. A háborút hallottuk, azokat végigszenvedtük, most meg, kérem, már nem beszélünk a háborúról, nem is akarjuk a háborút; most csak — a béke, csak a béke, kérem.” „És... mit akarok kérdezni, de csak kérdezni. A papi földeket nem lehetne visszaadni a régi keretbe, az egyházi hitbizományba, ezt úgy kell értenie, hogy... ezt úgy tessék venni, hogy... Hiszen tetszik tudni.” „Kérem. Ami ittend ebben a házban háztalaj, kint utcaföld, a határban barázda és hant — az a falué. Az a parasztoké, kérem.”

„Ki az a „falu”?” „Mink volnánk, kérem.” „És ki at a „parasztoké”.?” Azok is mink vagyunk, kérem.” „Hát persze, persze”, nevetett, megveregette hátamat, de láttam a szemén, a szeme villanásán, a szeme szegletében, láttam egy szikra fellobbanását; ki is aludt az az izgó, de fellobbanni fellobbant. Tudtam én, hányat ütött az óra, dehát barátságosan elváltunk. Kezeltünk, köszöntünk egymásnak, holott tudtam, hogy... Mondtam is magamnak: „János, János, az eszed, a szemed most ne legyen álmos!”

8.

Nem lehet kinevetni, hogy mi utat vágtunk.

A mi életünkben ez a világba-indulás volt. Ez a darabka fehérporos út a mi legnagyobb munkánk, mert rajta állva belenézhettünk a világba; rajta jött be hozzánk az ezerarcú élet. És ezt az a húsz ember csinálta. Meg még sok mindent, de most maradjunk csak az útnál, amelyet összekapcsoltunk az ország- úttal. Az meg egybe fűződik a világ útjaival.

Az utakon jönnek-mennek és találkoznak egymással az emberek.

Várnai Valéria: Velemi táj

10