Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Morvay Gyula: Csébi János és még húszan (elbeszélés)
amit tanul az ember, azt adja tovább. Azt szaporítsa. Azt használja az életben maga körül...” „Ahogyan akarja, plébános úr. Mi megszánthatjuk a földeket; legalább egyben, az egész falu határára kéri a magas mennyek áldását. Nagyon kell a jó termés, higgye el!” 6. Mind a húsz emberemre számítottam. És egy hajszálat sem csalódtam bennük. Az egyik napon aztán kiment a falu. Ember, asszony, legény, lány, gyerek ott szorongott a domboldalnál. Azt a nyüzsgést le kellett volna filmezni, hogy mindenki lássa, hogyan dolgoznak elől az erős emberek és legények a tövetölők- kel. Utánuk mennek az ásósok, lapátosok; az asszonyok ásnak, a legények ta- licskáznak; van, aki elsimítja a földet. Ebédszünetben könyökig nyúlnak az emberek a szőrtarisznyába, kiveszik a kenyeret, hagymát, szalonnát; rá rubint- piros vörösbort isznak. A menyecskék ezalatt az árokparton megszoptatják kicsinyüket; egyik szemük az ásón, másik a gyereken. És jár a szájuk, jár a karjuk. Beszélgetés, nevetgélés fakad a fák alatt. Én meg nézem, meglépem, hogy ma hány lábnyi utat vágtunk. Nem nagyon jött ide eddig valaki is a városból, hiszen úttalan falu felé Ki megy? Én se szagoltam be a városba. Ami kis feljegyzés volt, azt kabátom belső zsebébe tettem; három hét múlva, egy hónap múlva megint bementem, de az útról nem szóltam. Nekünk kell az út, nekünk, hogy belemehessünk a világba. ,,Hiszen ez valóságos hadjárat!”, mondta Gács Dömötör. „Ez az”, mondok. „A tövetölőkkel szaggatjuk a földet, irtjuk a gyomot, előrenyomulunk, akárcsak a svaromlénijáha.” Napszámról szó se volt; kell az út, mint egy falat kenyér, mint egy harapás hús, mint egy korty tiszta víz. Négy hónapunk ment erre a munkára. Akkor mindenkit egy helyre hívtam, fent álltunk a dombtetőn, és azt mondtam: „No, emberek, asszonyok, utat vágtunk a világba ... Az ott a szomszéd falu, amelyet eddig nem is láttunk. Az ott a másik, ahol talán soha senki nem járt közülünk ... Most hát nézzenek csak körül: milyen szép, széles a világ.” A feltűrt gatyájú, kubikos-kinézésű idős parasztemberek, a szoknyakorcba akasztott pendelyű asszonyok, a babos kendőt a nyakukba lógató menyecskék körbe forogtak, kezüket szemük elé tartották. Körülnéztek a magasból. A húsz ember is ott volt. Karsa Péter egy darabka kővel horzsolta ásóját, úgy mondta: ..Most aztán gyühet a város. Szórja meg kővel az utat”. 7. Vacsora előtt volt, mikor belépett hozzám a magas, fehérhajú pap. Az asz- szony az asztalra hozta a vacsorát, meggyújtotta a kis petróleumlámpát, amely elkezdett himbálózni: rám-rámvetette a fényt és az árnyékot. „Tessék már kérdezni, miért jöttem?”, kérdezte a vendég; ebből mindjárt tudtam, hogy eltanulta a parasztok beszédjét és az észjárását, de leginkább a szavát. „Majd megmondja.” Ezt feleltem. Előadta, hogy amit mond, az maradjon kettőnk között. „Kérem.” „Mondja, nem tudná egy cseppet megmozgatni ezt a népet, hogy.. . hogyan is mondjam? ... hiszen tetszik tudni... Hogy jobban, többet törődjön a leikével.” „Mármost hogyan kell ezt értelmeznem?” „Ügy, hogy üres a templom. Sokszor üres. Hová járnak itt az emberek, Csébi úr?” „Tessék csak úgy mondani, hogy „elvtárs”. És hogy hová járnak az emberek? Az életbe járnak. Máskülönben a munkába; és a munka az élet, tehát így az életbe járnak. Két kezük van, de mind a kettő tele van munkával.” „És ha . . . mondjuk a plébános úr nagyon öreg, ha mondiuk új pap jönne ide — kellene? Vagy szívesen fogadnák? Vagy neheztelnének rá?” „Kéremszépen, az úgy van nálunk, hogy ha elmegy, elmegy, ha jön, jön. Mink csak azt nézzük, hogy két kezünkből ki ne fogyjon az élet. És úgy nézem, hogy egyre jobban tele van a kezünk dologgal. És ez a jó. kérem.” „Kérem, én csodálkozom. Hát maguk se a régiek már?” „Jól tetszett 9
