Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Morvay Gyula: Csébi János és még húszan (elbeszélés)
tőle. „Miféle dohányt szívsz?” „Nem dohány ez; csak olyan gezemice”, mondta, és kisujj ával lepöccintette a hamut. 3. Máskor így őszidőben a házak kürtői körül jó kalácsszag érződött, most meg a délutáni andalindázó szél redves rőzse szagát csapta az orromba. Átmentem a kis vízre vetett pallón, a hegyoldal szilva- és almafái között kapaszkodtam fel a házakhoz. Pörzse Jánosék szérűjén régtől fogva fekete farönkök álltak egymásra hajigálva. Asszonyok, emberek donogtak a rönkökön. „Mi jót csinálnak?”, kérdeztem. „Várunk.” „Kire, mire?” „Nem nagyon jöhet ide senki; hiszen nézzenek arra: egyetlen egy utacska'kanyarog innen, kifelé a világba, azon se járhat kocsi nagyon; magam is csak ezen a parzsétos gyalogú ton jöttem be, amin már a mi öregjeink is jöttek-mentek. Tehát ne várjanak senkit.” „Mi mégis várunk, mert Száraz Gergő mondta: említették neki, hogy hozzánk is elnéznek, és eligazítnak minket; elrendeznek mindent, ami kell is, mert megfogyott a falu, megüresedtünk.” Darab ideig beszélgettünk, mindent meghány- tunk-vetettünk, aztán mire este lett, a sok tennivaló, meg a magunk gyengesége, amely elindulásunk első lépéseiből eredt, a rönkökre lapított minket. Gyengecsontú halak voltunk; ripegett-ropogott a bordánk, kalapált a szívünk, mert: ezt is, azt is el kellene intézni, ez is, az is, egyszerre minden sürgető lett. Úgy éreztük hát, hogy a firmamentum is ránk szakadt. 4. Falatka hely ez a község, gyerekekkel, öregekkel együtt cakompak kétszáz- ketten voltunk. Sehogyan sem volt elég földünk; akkor megalakultunk, enge- met választottak vezetőnek, én'meg azt mondtam: elmegyek azokhoz, akik azt akarják, amit hát ez a más élet akar. Forgattam én a fejemben, hogy földet osztok, minden barázdát összegereblyézek a határban, azt ki nem engedem a kezemből, mert kétszáz léleknek kellett most földet, munkát, jó szót adni; nekem kellett megmondani, hogy ma mit dolgozunk, holnap milyen munkába állunk, holnapután hová megyünk. Boér Jánoshoz nyitottam be elsődjében. Az asztalnál ült, pipázott, engem hallgatott. Én meg kirukkoltam, hogy van nekünk 500 holdas legelőnk, még hozzá egy tagban; azt egészen vagy részben felszánta- tom. „Mered?”, kérdezte füstöt böffentve Boér János. „Hát hogyne. Merem.” Boér felkelt, kezet adott. Nem szólt az egy fél szót se, de mikor kezet adott, tudtam, hogy mindig mögöttem fog lépkedni. Bán Bálához vacsoratájt mentem. Éppen kanalát tartotta, nagy keresztet hányt a levegőbe; az asztal fölött lustán lóbállódzott a rózsaszín papirossal befont lámpa. „Nem nézhetem, hogy az üres kastély ajtaját szél szaggatja”, ‘mondom. „Abba én iskolát teszek; az nagyon kell.” „Mink meg a rönkökön ülünk. Nem kellene valami jó száraz tanácshely?” „Az iskolát tesszük oda; meg valami szórakozóhelyet szakítunk a legényeknek, lányoknak. Meg magunknak is. Valahol leülhessen az ember.” „Mondjuk. Lesz rá pénzünk?” „Nem lesz. Majd megszólítom a népeket, eljönnek, rendbe rakják a kastélyt. Téged meghívlak: gyere majd el oda. Neked ott lesz a helyed.” Balog Andrásnak azt mondtam: „Neked az állatokkal kell majd törődnöd; micsodás szép állataid vannak, csak úgy nevetnek a szépségtől. „Hát hiszen, hát hiszen”, mondta András; és kicsit lehajtotta fejét; szemérmesen elpirult. Dö- mény Pál makrancoskodott, hogy milyenek az utcák, mindenhol szemét van, meg hát mi lesz a boltossal? Nincs petróleum, nincs mivel látnunk. „Darab ideig várj, aztán villanyt huzatunk ide.” „Talán ökrökkel vagy lovakkal?” „Azokkal. Az oszlopokat, meg a vasakat azok fuvarozzák ide.” „Bolondozol velem?” „Szentségemre mondom, hogy lesz villany.” „Miattam” — ejtette le magas szavát Dömény. Futó Mihály elővett, hogy hol lesz, miért nem lesz már vásár? Mit csináljon eladó állataival? „Nem lehet, még nem lehet vásárt csi5
