Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Morvay Gyula: Csébi János és még húszan (elbeszélés)
MORVAY GYULA CSÉBI JÁNOS ÉS MÉG HÚSZÁN í. A kalauz kiáltotta, hogy végállomás, a vonatnak elalélt az ereje, teste zihált, olajos cseppeket izzadt magából; a lekapcsolt mozdonyt a fűtőházba tolatták, ott talán a tüze is kialudt, mert mikor arra kerültem, oldalról láttam, amint gyomrából kikaparják a hamvadó izgót. Nekivágtam az útnak, az őszi időben berzedt tollú, csarintos varjak krákogtak fölöttem, az égreverő nyárfák legtetején egy-egy sárga levélke, mint valami aranypénz megperdült és leherebódázott elém az útra. Minden kilométerkőre leültem, zsebemben összekapirgáltam a pordohányt, a törcsöket az útra hajigáltam, azzal nekivágtam falum irányának. Nincs ennél szebb út; olyan erre a csend, hogy a fészkükön mocorgó madárkák sustorgását is meg lehet hallani; a kétszázesztendős szelídgesztenyék lustán ló- bázzák leveleiket, a szőlőpinoékből a vékony rizling-ital, meg a muskotály jó szaga csap az ember felé; a levelek avar-szaga, a birsek fanyar íze körülfogja az embert. És kaptatónak fel, a köddel borított völgybe le, ahol az ősz fészkelte be magát. Jobbra szőlők, balra dúsbársonyos piros almák; mindenem megtelt édes illattal és örömmel, hogy hazamegyek a falumba. Holott üres kézzel mentem; tarisznyám két csücskére és szájára madzagot kötöttem, az lötyögött a hátamon. Üres kézzel, de tele betegséggel mentem haza. Ezen nem csodálkoztam, és más se csóválja a fejét: a második világégésből lépkedtem falum felé. 2. Éppen Bodon Pál pincéje mellett mentem völgynek, mikor láttam, hogy a kaptatón jön Száraz Gergő, falunk régi levélhordója. Mindenes parasztember volt, most is az. Kezeltünk; ádámcsutkája nyeldeklőjével együtt mozgott; cigarettát sodort magának, nekem is akart, de mondtam, hogy a magamét most hajítottam el. Öreg aratók zsíroskarimájú kalapja volt a fején; alatta fába faragott parasztarc sötétedett: a maga zsírjában égett feketére az a bőr és a hús; lajbiján átszitált a szél, nadrágját a madzagja tartotta rajta; s láttam, hogy bakancsos lábát a gyalogút mellett egymásra borult füvek alá fúrja, csakhogy sehogy se csusszant be a füvek alá a bakancs: a cápafogak beleharaptak a fűbe. Klattypgott a leszakadt talp, akárcsak az aratópapucs. „Amint látom, megjöttél. Neked is eleged lehetett belőle.” „Mármint miből lehetett elegem?”, kérdeztem. „Az elsőből, meg ebből a másikból; még jó, hogy hazahoztad magad, hogy nem úgy hoztak ... Igaz, hogy ha már az embert a háborúból hozzák, akkor az már ötrossz.” „Mi van az enyémekkel, meg mi van a faluval?”. „A tieid is, meg a falu is csak úgy — teng-leng. Majdnem azt mondanám, hogy — üres a falu; elment a jegyző, elszaladt a segédjegyző; a papot se látjuk; a földbirtokosék már régesrégen továbbálltak; a boltos is itthagyott minket. És talán ismerted Baiksa Gergelyt, Kábái Gáspárt, meg Kisandrás Mihályt — sehol sincsenek. Kisandrásné minden nap végigjárja a házsort, benéz, beszól a kerítésen és a kapun, ezredszer kérdezi: nem látták az uramat? Hol lehet az én emberem? — Az emberek csak mófolnak rá, hiszen nem tudják, hiszen nem látták. Mondom: üres a falu. Veled eggyel többen leszünk.” Szívta, nyeldekelte a füstöt. Talán ezzel akar jóllakni, gondoltam. Szemembe mart. torkomba kapart ez az átok-dohány. „Mi van a cigidben?”, kérdem 4
