Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Takáts Gyula: Évek, madarak
sait. A másik különbség Takáts egyéni alkatából ered: plein-airben él, teljességgel bennmarad a tájban, birtokába veszi a természetet, azonosítja önmagával, s magát vele, míg a posztimpresszionista festők elszakadnak a plein-airtől, s a természetet alkalmi tárgyul választják az önkifejezésre, csakúgy, mint a világ többi dolgát, embert, állatot, szobát, bútort, üveg—tányér—evőeszköz forma- és színkompozícióját az asztalon, akármit. Ezzel szemben a plein-air Takáts szubjektumának alkatrésze, a szabad tér mintegy vele született, lényének légies epidermisze, leválaszthatatlan róla s rajta van, magával viszi akkor is, ha pincében borozgat. Innen ered, hogy velejében nem tudja másképp kifejezni magát, mint e közeg sugártörésein át, a természet egyszerre benne és kívüle van, azaz a paideumatikus kölcsönhatás benne egybevegyült s létformává szerveződött. S minthogy önkifejezése lírai, a kifejező képek is e közeg sugártöréseivel alakulnak ki, azaz a természetet csak a poézis eszközeivel tudja megragadni: lírává változtatja át; röviden, költészet és természet nála egybevegyült és életformává szerveződött. Végül Takáts a versek útján nem módszeresen, frontálisan halad, fokról fokra elért állomásokat hagyva maga mögött, mint a festők, hanem a líra természete szerint spontánabban, az ihlet csapongását követve s egyúttal a líra törvényét is, a szabad mozgást, mely egyenlő értéket ad a megnyilatkozás minden módjának, ha az impulzus eleven és igaz. A lírai impresszivitás ugyanis nem vezet formábontáshoz, mint a festői, mert a szó dimenziói mások, mint a színé. Takáts egyéniségének, alkatának ez a képe pályája feleútjáig már kibontakozik, ekkor jut eszközeinek teljes birtokába. Közülük a leghatékonyabb az expresszió, mely a líra korszerű formanyelve, s amelynek lényegét ebbe a kéttagú képletbe foglalhatjuk: anyagát nem az érzékelés és az értelem együttműködése szüli a tudat felszínén, hanem a tudat alól feltörő képzetek viliódzó kaleidoszkópjából ragadja ki az intuíció; közlésmódja pedig nem a tárgyias megfogalmazás, hanem a sugalmazó hatás. Természetesen Takátsnál is, mint minden költőnél, ki nem pusztán verbális akrobatikává hamisítja, egy saját, különleges expresszivizmus jelentkezik: azé az életformáé, amelynek elemzését az imént kíséreltük meg. Az is természetes, hogy már legelső verseiben felbukkannak expresszionista mozzanatok, például: „...a nád cirmán felejtett emelő- hálómba / várt reám a magány ezüstlábú pókja ... Oly békén éltem itten egykoron, / mint kék vizek mellén a napkorong.” Vagy: „A jószág búvik. / Lejár a tóra, fsa kancsó csuklik / már holdtölte óta.” Vagy ez: ,,Most vak kedvem szűk falak közt mormol. / Forgok ágyamban, mint lompos patak, / Kopik a lelkem, résein átlátsz, / bozótján csillog a nyirkos csatak.” Az efféléket eddig mellőztük, mert azt kerestük, mire szolgált nála a ihiperimpresszionizmus, ezután viszont arra kell figyelnünk, hová fejleszti az expressziót s mit közöl általa. Pályája felezőpontját a Se ég, se föld kötete jelzi (1944—1947), s e súlyos esztendők élményei természetesen közösségi érzéseit hevítik a legmagasabb fokra, sőt hatásuk alatt az ún. örök kérdések is megélednek, feleletre várva. Mindez, hogy úgy mondjuk, bizonyos kifelé fordulást, extroverziót hoz magával, s eltérít az introverziótól, ami az expresszionizmus természetes magatartása. S csakugyan, e kötetben az élmények gyakran a maguk közvetlen, átvitel nélküli hangján szólalnak meg, az érzés elemi pátoszával: az előadás extrovertált. Ám ugyanakkor akár ciklusba szedhetnők azokat a verseket, melyekben alkatához híven a szubjektivált természet szimbólumaival, képeivel, motívumaival fejez ki hasonló mondanivalót, ahol tehát az előadás introvertált. Minket magától értetődően ezek érdekelnek. Most dokumentálnunk kellene, azaz bemutatni legalább egy teljes ciklust, 147
