Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Takáts Gyula: Évek, madarak

Takáts Gyula: Évek, madarak

E gyűjteményt harminc év terméséből, kilenc kötetnek az anyagából állította össze a szerző, a válogatást tehát eleve reprezentatívnak s a belőle kirajzolódó képet hitelesnek kell elfogadnunk.

Vannak tárgyak, melyek vizsgálatakor némely ismétlés elkerülhetetlen. Ta- kátsot tájköltőnek könyvelte el az irodalmi közvélemény, szorosabban a Balaton és Somogy lírikusának, de ha ezen azt értjük, hogy tarkaszínű, csinos képeslapok albumát nyújtja szűkebb hazájáról, akkor mi sem illik művére kevésbé, mint ez a kurta szóba foglalt címke. A táj és a költő fogalma csak tág és laza keret, s a kérdés az, milyen viszonyban áll az életnek ama teljességével, amit a keret magába zár. Ez a szemszög a költői személyt állítja a kérdés középpontjába, s megadja az egyedül helyes távlatot a mű vizsgálatához. De hogy a személy, az egyéniség kellő reliefet kapjon, szükséges megrajzolni a történeti hátteret is, amelyből kidomborodik.

Nem nehéz feladat, nem kíván aprólékos munkát, mert Dunántúlon a tájköltészetnek régi múltja, szakadatlan folytonossága és nagy becse van, aminő a többi magyar vidék irodalmi múltjából hiányzik. Oka bizonyára, hogy kishatárú tájainak idilli bája elemi hatással fogja meg a harmóniát kereső lelket, s össze- hangzó érzelmi és esztétikai ihletet fakaszt. A múlt Baróti Szabóig nyúlik, s ha a Dunántúlnak csak klasszikusait tekintjük, mindegyiknél találunk valamely meghitt jelzőt, mely egy szóba sűrítve tükrözi viszonyukat a szűkebb hazához. Baróti Szabónál „százszor szép” ez a haza, Berzsenyinél „szeretett tájék”, Kis- faludynál „szívemelő táj”, Vörösmartynál „szentté lett táj”. Mindez áttétel nélkül, expressis verbis kifejezett érzelmi kapcsolatot jelez, s amit kívüle kapunk: leírás, tájfestés, állókép. Vajda János a bölcselő reflexiót s a modern individuum borúlátó hangulatait toldja hozzá, míg végre Babitsnál megjelenik a tiszta impresszió. Ellenpróbául említhetjük az Alföldet: Berzsenyi szemében még „üres”, Vörösmartyéban „egyenlő (értsd: lapos), mint az unalom”; Arany tárgyilagos, de drámaivá elevenített leírást nyújt róla („Ég a napmelegtől...”), Petőfi a drámai mozgalmasságot szenvedélyes érzelemmel festi alá („Ott vagyok honn, ott az én világom ...”).

A második sajátosan dunántúli mozzanat a klasszikus hagyomány ébren tartása; ez Faluditól Berzsenyiig főként a humanista örökségképp kapott mitológiai kelléktár könyvszagú kiteregetéséből áll, a mumifikált istenfaunát csak a niklai titán egetrengető képzelete tudja költői életre kelteni, a klasszikus formáknak méltó ívelést ad, s lelke háborgását Horatius bölcselmeivel csillapítja. Vörösmarty hexametere stiláris külsőség, formai kölcsön, robogó ütemeire nem antik hősök, hanem kacagányos apák s deli ifjú leventék törnek elő száguldó lovakon, Kisfaludy pedig már kifejezetten „romántos” szépségeket keres „lakása körében”.

A leíráson és az első személyben kijelentett érzelmi kapcsolaton túl, az impresszió tehát az első mozzanat, mely szubjektív elemet olt a természet képeibe. Itt tart líránk, midőn a fiatal Takáts versíró pennát fog kezébe. Legkorábbi, 19. eszendejéből kelt, húsz soros versében az ötször használt „mint” kötőszó jelzi az impresszió megrezdülését, mely a Balaton körképét kínai—ja- pános rajzzá finomítja szemében, s jellemző, hogy költeményét az impresszionizmus fejedelmének, Kosztolányinak ajánlja (Balatonparton). Ugyanebből az évből származó másik verse a klasszikus hagyomány őrzését jelenti be, s a

144